Chapter Twenty-One ~ Paris? No!

Empire

-Szerintem sem fog megtörténni, ugyanis jössz velünk Párizsba - közölte kimértem, és szárazon. Hangjában semmiféle törődés, és együtt érzés nem volt. Látszott rajta, hogy Ő már eldöntötte a dolgot. De hiszen tizennyolc éves vagyok. Hamarosan tizenkilenc. Nem hozhat meg egy ilyen fontos döntést helyettem. Nem szakíthat el a barátaimtól, azoktól az emberektől, akikkel évek óta együtt vagyok. Fújtam egy hatalmasat, aztán dühös pillantásokat vetettem nagynénémre.

- Párizs? Nem! - jelentettem ki egyszerűen, és egyben határozottan, aztán szememet lehunytam, s próbáltam nem tudomást venni, a még mindig a szobában tartózkodó nagynénémről. Nehezen ment, ez a.. Nem figyelek rá dolog, hiszen elkezdett beszélni hozzám, mely annyira felkeltette érdeklődésemet, hogy égszínkék szemeimet hatalmasra nyitottam, és figyelmesen, ámde megvetően hallgattam nagynéném ultimátumát.

- Én ezt már eldöntöttem, Blake! Neked ebbe most kivételesen semmi beleszólásod sincs. Nem jó neked ez a környezet, talán bele is haltál volna a történtekbe. Justin, és a többiek rossz hatással vannak rád, én pedig nem fogom hagyni, hogy a következő esetben, mikor összetörnek,akkor ezt újra megtedd. Ez nem történhet meg. Velünk jössz, és új életet kezdesz Párizsban, egy normális család mellett - feldühített, és bár a nagynéném, egy rokonom, és szeretem, muszáj volt a fejéhez vágnom, amit érzek. Muszáj volt megsértenem Őt, hogy megértse, nem megyek vele. Nem hagyhatom itt a barátaimat. Ha még a barátaim, azok után, amit tettem.

- Takarodj - sziszegtem halkan, kimérten, dühösen, csalódottan.. Érzések millió kavarogtak bennem, mikor nagynéném dühösen rohant ki a kórtermemből. Vártam volna, hogy bárki is bejön utána, de senki nem jött. Húsz percig feküdtem, és vártam, aztán végül elaludtam.  Mikor legközelebb kinyitottam a szemem, már a nap lefelé ment. Termem ablakán beszűrődő halvány napsugarak utolsó töredéke is eltűnt, s a kórházi lámpák erős fénye nyújtott látási lehetőséget. Termembe egy fiatal, húszas éveiben járó nővérke lépett be. Répaszínű haja hullámos loknikban keretezte arcát, s egészet melle aljáig ért. Szemei nagyok voltak, kerekek, s zöld színben pompáztak. Arca tökéletességéért szeplői feleltek, melyek egész fejét beborították, mégis gyönyörű volt. Így volt gyönyörű. Sminket nem viselt. Velem egy magas lehetett, apró, törékeny termetű nő volt. Egy névtáblát viselt, melyen beceneve szerepelt: Lindsay.
- Kötést kell cserélnem, Kisasszony! - csengett monoton hangon, s rám sem hederített, miközben odanyújtottam neki kezemet. Leszedte az eddigi kötést, melyet már teljesen átáztatott a vér. Az én vérem.
Alkarom szörnyen festett. Szememet lesütöttem, s azonnal elszégyelltem magam. Aztán eszembe jutott valami. Valami, amire rá kellett kérdeznem, s valami olyan, ami nem tűr halasztást.
- Elnézést! A barátaim.. mikor mentek el? - kérdeztem vékony hangon, félve a választól. Megbántottam Oliviát, tudom, de attól még nem értem, hogy a többiek miért nem jöttek be.
- Mikor a nagynénéd idegesen kiviharzott tőled, a többiekkel együtt távozott. Azt hiszem valami olyasmit mondott, hogy senkivel sem akarsz beszélni, és senkit nem akarsz látni - csicsergett, még mindig olyan monotonon, mint ezelőtt. Szívem összeszorult, s mintha ezer tűt szúrtak volna belém, olyan érzésem támadt. Hogy mondhatta Oliv azt, hogy nem akarom Őket látni? De hiszen mindennél jobban szeretném. Nem akarok mást, csak azt, hogy láthassam Őket. Miután a nővérke elment, egy másik behozta a vacsorámat, melyhez természetesen egy ujjal sem nyúltam. Durcásan, idegesen, s utálattal tele aludtam el, este tíz körül.

*3 hónappal később*

Három hónap telt el. Március elseje van, a tavasz első napja. Semmi nem változott, azóta az ominózus pillanat óta minden ugyanúgy telik, ahogyan eddig. Olivia és családja még akkor távoztak, mikor a kórházban feküdtem. El sem búcsúztak tőlem, csak elmentek. Mondhatom, szép család. Már ezerszer megbántam azt, amit akkor tettem. Nem kellett volna, s már én is belátom. Justinnal sem változott semmi. Ő ugyanúgy csajozik, én pedig ugyanúgy szeretem. Apropó Justin. Ma van a huszadik szülinapja. Az egész város erről beszél, s ma este lesz, a neki szervezett szülinapi buli, mely egy nagyon puccos helyen lesz a belvárosban. Erre az alkalomra bérelték ki neki a Rock nevű szórakozóhelyet. Nem hiszem, hogy elmegyek. Sőt..Azt terveztem, hogy itthon maradok, magamra öltöm a Snoopy-s pizsamámat, bebújok a meleg takaró alá, egy tál pattogatott kukoricával, és egész este romantikus, megható filmeket fogok nézni. Igen, ez lenne a terv. Bár van egy erős sejtésem, hogy Lolának és Serenának köszönhetően részt fogok venni a partin, ugyanis Ők nem hagynak itthon egyedül, én viszont nem hagyom nekik, hogy ne vegyenek részt rajta, miattam.

Egyedül voltam otthon, a csajok elmentek ruhát venni az esti bulira, én viszont fáradt voltam, így hát ledöltem az ágyra, s csak feküdtem, a gondolataimba temetkezve. Egy órája fekhettem tétlenül a szobám ágyán, a lila plafont bámulva, mikor csengettek. Nem állt szándékomba ajtót nyitni, de a lent lévő személy kitartóan nyomkodta a csengőt, nekem pedig elegem lett az irritáló csengőszóból, így idegesen rohantam le a lépcsőn, s tártam ki az ajtót. Meglepődve néztem az ott álló személyre, aztán furcsállva, de megkérdeztem.

- Mit keresel itt?