Chapter Thirteen ~ Perfect Plan

Let Her Go

A bowlingozás végül egész jól telt azon kívül, hogy Justin folyamatosan kritizált. A mi hármasunk nyert, - bár ez nem nekem köszönhető - s megtudtam egy két dolgot Dianaról is, mint például azt, hogy Ő is Houston-i, nem a mi sulinkba jár, hanem egy hozzánk közelibe, tizenhét éves, s a szüleivel él. Szimpatikus lány, viszont van egy rossz érzésem vele kapcsolatban, ami valószínűleg Justin miatt van, hiszen talán még barátnők is lehetünk evvel a lánnyal, s az pedig elég gáz, ha szerelmes vagyok az egyik barátnőm pasijába. Este mikor hazaértem, hulla fáradt voltam, s úgy éreztem, mindjárt felrobbanok. Legszívesebben meghaltam volna, de az csak azt mutatná, gyenge vagyok. Én viszont nem vagyok gyenge. Erős, talpraesett lány vagyok, s nem fogom egy fiú miatt alulról szagolni az ibolyát. Már majdnem elaludtam, mikor telefonom csörgése vert fel. Idegesen kaptam a fülemhez, s meg sem néztem, ki is hív.
-Igen?-szóltam bele dörmögős hangom, a vonal túlsó feléről pedig egy apró kacajt hallottam. Már készültem letenni, mikor végre meg is szólalt az illető.
-Szia Blake.-mondta kedvesen, s hallottam hangján, mosolyog.-Biztos nem ismersz meg. Olivia vagyok. A nagynénéd.-Olivia az egyetlen élő rokonom, akivel utoljára anyáék temetésén találkoztam, azóta meg sem keresett, így szörnyen haragudtam rá. Nem is értem, miért keresett meg engem, ennyi idő elteltével.
-Olivia?-szóltam bele, s hangom két oktávval feljebb ugrott.
-Kicsikém! Nagyon sajnálom, hogy eddig nem kerestelek, de idő kellett.-beszélt a telefonba lágy hangon.
-Idő mi?-kérdeztem gúnyosan.
-Blake kérlek értsd meg. Nekem is nagyon nehéz volt feldolgozzam a szüleid halálát, tudod, hogy mennyire szerettük egymást apáddal. Ne haragudj rám, kérlek.-könyörgött nekem, s én kezdtem meglágyulni.
-Miért hívtál fel? Mert gondolom nem azért, hogy ezt elmond, aztán elköszönj, és megint ne hívj évekig. Vagy esetleg ez volt a célod? Mert akkor nem bocsájtok meg.-beszéltem a telefonba, s próbáltam, még mindig flegma lenni, nehogy azt higgye, ennyire könnyen elfelejtem, hogy cserbenhagyott.
-Tudod kincsem, én most nagyon messze vagyok tőled. Egy egész kontinens választ el minket. Lenne egy ajánlatom számodra. Hamarosan itt a karácsony, mi lenne, ha a téli szünetet nálunk töltenéd, Párizsban?-bökte ki végre, amiért felhívott, s engem igencsak meglepett a dolog. Egy hónap múlva karácsony, amit évek óta a lányokkal töltök. Eléggé felkeltette az érdeklődésemet, evvel a 'Párizs dologgal.'-Nagyon sok minden változott, mióta nem láttalak. Képzeld, újra férjhez mentem, és van egy örökbe fogadott lányunk, aki egyidős veled.-Olivianak nem lehet gyereke, és mindig is tervezgette, hogy befogad egy árvát, ám addig nem tette meg, amíg nem lép be a tökéletes férfi az életébe. Úgy tűnik, neki egyenesbe jött az élet. Már majdnem igent mondtam neki, ám akkor eszembe jutottak a csajok, akiknek már megígértem. S ekkor bevillant a tökéletes terv.
-Olivia! Mi lenne, ha ti jönnétek hozzánk?-vázoltam fel ötletemet, mire a telefon végéből egy hatalmas sóhajt hallottam. Tudtam, nyert ügyem van.
-Rendben, elmegyünk hozzátok, úgyis nagyon régen voltam már Houstonban. Akkor, karácsony előtt pár nappal érkezünk, de előtte még mindenképpen jelentkezni fogok. Most viszont hagylak, mert úgy hallom fáradt vagy. Puszi.-s ezzel le is tette. Izgatottan várom már a találkozást, s nem csak Olivia az, aki felkeltette az érdeklődésemet, hanem a barátja, és a lánya is. Miután letettem a telefont, visszamásztam az ágyba, ám nem bírtam elaludni. Folyamatosan kattogott az agyam, s gondolataim nagy részét három személy töltötte ki.

Justin, aki iránt mély érzéseket táplálok, melyek közel állnak a szerelemhez, ám nagyon sokszor érzem úgy, utálom Őt. Hiszen folyton bánt, gonosz velem, bunkó, viszont van egy másik oldala is. Az az oldal, amelybe én is beleszerettem. A kedves, érzelmes fiú, aki nem kötegszik, hanem megvéd, aki nem gonoszkodik, hanem megnevettet, aki nem bunkó, hanem figyelmes. Úgy érzem, elkaptam azt a bizonyos betegséget, melyet a lányok többsége, a mi iskolánkba. Justin haverjai találták ki, poénkodásból, de azóta mindenki így hívja: Bieber láz. Nem akarok ebben a betegségben szenvedni, mert aki ebbe beleesik, az csak rosszul jöhet ki belőle.
Aztán ott van Ryan, akibe két éven keresztül voltam szerelmes, ám Ő sosem vett észre engem. Soha. Miatta változtam meg ennyire, mind külsőleg, mind belsőleg, s ezért nagyon hálás vagyok neki. Hiszen ha nem lett volna az iránta táplált szerelmem, akkor talán örökre az a félénk, visszahúzódó, duci lány maradok, aki voltam. Két évig észre sem vett, s pont most, mikor már mást szeretek. Ryan is bunkó volt velem, ám Ő nem úgy, mint Justin. Ő inkább csak mindig ugratott, s mikor kettesben voltunk, édes, kedves volt. Pont most kell belém szeretnie, mikor már nem érzek iránta többet, mint barátság. Én hülye, persze összejöttem vele. Nem akarom megbántani, inkább vele maradok, s akkor talán újra beleszeretek.
Az utolsó személy pedig, aki a gondolataimba lopta magát, nem más, mint Diana. Kedves, szép, megértő és vicces lány. Egy részem örül, egy másik pedig sír, ami miatt Justinnal van, hiszen Jussnak legalább értelmes, és hozzávaló barátnője van, aki mellett nem csinál semmi hülyeséget, viszont sokkal boldogabb lennék, ha Justin velem lenne, és nem Anaval. Mint már mondtam, akár barátnők is lehetnénk, viszont nem tudnék úgy a szemébe nézni, hogy közben a barátjába vagyok szerelmes, mert igen, szerelmes vagyok Justinba, bármennyire is fáj...