Chapter Eighteen ~ Amelia

Kedves Olvasók!

Tudjátok, hogy nem szokásom regényt írni a részek elejére, de most azért egy kis szösszenetet ide teszek nektek. Szóval.. Először is, nagyon szépen köszönöm a pozitív hozzászólásokat, nagyon jól esnek. Másodszor, pedig rettenetesen köszönöm a +8700 megtekintést, úgy szint irtózatosan jól esik. Aztán harmadik dolog pedig a feliratkozok száma.. Nos, mikor ma feljöttem a blogra, lám-lám 21 rendszeres olvasóm lett. Mikor megláttam, szó szerint felsikítottam. Nagyon köszönöm, hogy bíztok bennem, és hogy érdekel titeket a történetem. Nem is húznám tovább az időt, jó olvasást a tizennyolcadik részhez!

Puszi, Blake

As Long As You Love Me

Az üresnek nem mondható folyosón valami miatt megtorpantam. Pontosabban valakik miatt. Justin és Amelia egy eldugott, sötét kis zugban falták egymást. Olyan szinten, hogy azt hittem, ott helyben felcsinálja Őt Justin. Szemeimet marták a könnyek, de úgy éreztem nem engedhetek utat nekik. Karácsony van, ez a szeretet ünnepe, nem szeretném elrontani. Észrevétlenül elviharoztam onnan, de a kedvem még mindig a béka segge alatt volt. Negyed óra múlva megjelent Elia, de Justin nem volt ott, Ő öt perccel később tért vissza, gondolom figyelemelterelés céljából csinálták, hogy senki ne gyanakodjon. Ha tudnák, hogy mindent láttam a két szép szememmel...

-Hol voltál szívem?-kérdezte Olivia mosolyogva fogadott lányától, akit egy angyalnak hisz. Szegény nagynéném ha tudná, hogy hol is volt pontosan a drága, akkor talán megváltozna róla a véleménye, és még az is lehet, hogy élete végéig szobafogságot kapna.

-Csak a mosdóban.-felelte kacagva Ameila, akitől a gyomrom is felfordult.

-Ajándékosztáááás!-sikított fel Lola, aki teljesen fel volt ajzva, az ünneptől. Mindig is imádta a karácsonyt, és ez most sem történt másképp.

***

Az ajándékozásnak vége, mindenki teljes mértékben meg van elégedve az ajándékkal, de egy valami rosszul esett. Még pedig az, hogy Justintól semmit sem kaptam. Persze nem várom el tőle, hogy ajándékot vegyen nekem, de őszintén megbántott azzal, hogy a csapat összes tagja kapott valami kis apróságot, rajtam kívül.

-Kimegyek levegőzni.-mondtam a többieknek, de észre sem vették, hogy otthagyom Őket. Éppen Elia beszámolóját hallgatták Párizsról, így az senkit sem érdekelt, hogy velem mi van. Nem is értem, mit esznek annyira ezen a lányon...

Belebújtam fekete Martensembe, s kiléptem a dermesztő hidegbe, mely az utcákon uralkodott. Leültem a teraszon elhelyezett széken, kezeimet mellem alatt kereszteztem, s tenyeremmel dörzsöltem karjaimat, melyeken pasztellrózsaszín kasmírpulóver volt. Miközben ültem, az apró pelyhekben szállingózó havat bámultam, melyből már bokáig érő mennyiség ért földet, s gyűlt össze. Olyan szép volt. Olyan tökéletes.

Akárcsak Ameila. Tessék.. A hóról is Elia jut eszembe. Nevetségesnek érzem magam, s mi tagadás.. az is vagyok. Itt siránkozok, és sajnáltatom magam, ahelyett, hogy elmondanám mindenkinek, mit is láttam pontosan. De az nem én lennék. Én nem vagyok bosszúálló típus. Inkább csendben meghúzódom, és végignézem, miképp vesztem el a fiút, akit szeretek.

Elég sokáig ülhettem kint, mert már kezdett sötétedni, de ami a legrosszabb volt az egészben, hogy senki nem jött utánam. Senki nem nézte meg, hogy élek-e még. A barátaimat sem érdeklem, mert jobban érzik magukat azzal a boszorkánnyal. Egy könnycsepp gördült le arcomon, mely a mai nap fáradalmainak köszönhetően jött létre. Hagytam, hogy a sós csepp végigfolyjon arcomon, aztán lecseppenjen a hideg talajra. Szememet lehunytam, s utat engedtem még egy, s még egy cseppnek.

Az ajtó nyílt, én pedig villámsebességgel kaptam kezemet arcomhoz, ezzel eltüntetve előző tettem nyomait.

Odakaptam fejemet. Az ajtóban Olivia állt, szomorú pillantásokat lövellt felém, miközben arcán halvány mosoly bujkált.

-Elég régóta kint vagy már! Nem kéne bejönni?-kérdezte, én pedig csak a fejemet ráztam, ezzel jelezve: nem megyek sehova. Tényleg, nulla kedvem volt azt nézni, hogy a többiek, hogyan istenítik Ameilat.-Mi bánt, Kicsim?-kérdezte, én pedig sóhajtottam egyet, s úgy gondoltam, most mindent elmondok neki.

-Az, hogy a barátaim jobban elvannak Eliaval, mint velem. Az, hogy Justin, aki állítólag szeret engem, az imént veszett össze velem, természetesen Amelia miatt. Az, hogy senki nem jött ki hozzám, megkérdezni, hogy jól vagyok-e.. És vajon miért nem? Mert Ameliaval voltak elfoglalva.-tört ki belőlem a zokogás, s ekkor jöttem rá igazán, mekkora egy hülye is vagyok. Olivia biztosan azt hitte, hogy féltékeny vagyok a nevelt lányára, mert egy apró mosolyt küldött felém, aztán megölelt, s bevonszolta átfagyott testemet a lakásba.

A többiek még mindig nagyon jól elvoltak, mikor megláttak, nagyon megörültek nekem, s mindenki kedvesen fogadott. Végigmértem a csapatot, ám szemem egy valakin megakadt. Pontosabban Justinon. Ugyanis...