Chapter Twenty-Six ~ I'm Leaving

Problem

- Sorbonne? Az Párizsban van - idegeskedett Justin, én pedig aprót bólintottam. Ez volt Olivia ajándéka. Elküldte a jelentkezésem a párizsi egyetemre, ahová már kiskorom óta menni akarok. Igen ám, de nem így akartam menni. Nem akkor, amikor végre rám talált a szerelem. Mégis muszáj elmennem. Ez az álmom. - Nem mehetsz - jelentette ki Justin, nekem pedig felszaladt a szemöldököm.

- Mi az, hogy nem? Ez az én életem, és nem hozhatsz döntést helyettem - förmedtem rá, mire Ő idegesen kapta rám tekintetét.

- Szóval elmész? - kérdezte dühösen, de hangjában egy apró félelmet is képes voltam felfedezni. - Miért nem jó neked a jelenlegi életünk? Miért akarsz elmenni? - kérdezte zavartan, én pedig cinikusan felnevettem. Juss értetlen fejet vágott, én pedig úgy gondoltam, innen már nincs visszaút, ebből hatalmas balhé lesz. Ajkaimat szólásra nyitottam, ám meggondoltam magam. Megfontoltam, hogy mit is mondjak. Némi töprengés után így szóltam:

- Elmegyek - szünetet tartottam, majd folytattam. - Elmegyek, mert én kezdeni akarok valamit az életemmel. Tanulni akarok, hogy legyen munkám, és pénzem - mondtam, mire Ő felnevetett, aztán lenézően pillantott rám.

- Tanulni, mi? - kérdezte gonoszan, én pedig dühösen néztem rá.

- Igen, képzeld el, hogy vannak céljaim! Nem abból áll az élet, hogy egész nap csak bulizunk, és dugunk! Bár neked igen - üvöltöttem vele dühösen, aztán az ajtóhoz sétáltam. Kezemet a kilincsre helyeztem, s lenyomtam azt, majd utoljára visszanéztem.

- Ez az utolsó szavad? - kérdezte csalódottan, szemei könnyekkel teltek meg. Pont úgy, ahogyan nekem is. Bólintottam egyet, aztán mielőtt elmentem volna, még utoljára megszólaltam.

- Viszlát, Justin - aztán haza mentem.

***

- Istenem, Blake! Rettentően fogsz hiányozni! - sírt Lola. A reptéren voltunk, s a gépemre vártunk. Húsz percünk volt még, a búcsúzkodásra. Bella, Lola, Serena, és Claire voltak ott. Senki más. No meg Olivia és Josh. Náluk fogok lakni. Mind az öten sírtunk, még Claire is, pedig Ő nem az a 'meghatódós' típusú lány. Átöleltem Őket.

- Ígérd meg, hogy keresel minket - mondta Serena.

- És néha hazajössz, ugye? - kérdezte C, két szipogás között. Én csak bólintottam, aztán egy kósza mosolyt eresztettem feléjük.

- Sziasztok, lányok - köszöntem el tőlük, aztán a repülő felé vettük az irányt. Mikor a gép felszállt, kinéztem az ablakon, s arcomról patakokban kezdtek folyni a könnyek. Az összes gyönyörű emlék rám tört, és hirtelen minden megváltozott. Nem akartam már semmit, csak visszamenni, s Justin védelmező karjaiba vetni magam. De tudtam, hogy ez már nem fog megtörténni. Soha.

Olivia és Josh másik üléseken voltak, mellettem egy jóképű, göndör hajú fiú ült. Mikor meglátta, hogy sírok, aggodalmas tekintettel nézett rám.

- Minden rendben? - tette fel a leghülyébb kérdést, amit ember ilyen helyzetbe feltehet. Nem akartam bunkó lenni, tehát lazán biccentettem. Aztán úgy döntöttem, itt az ideje elfeledni a múlt sérelmeit, s a szép emlékeket. Megtöröltem könnyáztatta arcomat, aztán megeresztettem felé egy apró mosolyt.

- Blake vagyok - mondtam, a lehető legaranyosabb hangomon.

- Harry - vigyorgott rám, a smaragdzöld szemű, igazán helyes fiú. Tényleg helyes volt. Nagyon helyes, de Justint akkor sem pótolta.

- Miért mész Párizsba? - kérdezte, s arcáról nem lehetett letörölni azt a hatalmas vigyort, mely egy ideje ott virított. Elgondolkoztam, hogy megbízhatok e benne, végül úgy döntöttem, semmi bajom nem lesz, ha elmondom neki. Hiszen nem lehet több húsznál. És olyan édes.. Csak nem rabolna el, vagy hasonló. Nem? - gondoltam magamba, aztán rákaptam tekintetem, s megszólaltam.

- Felvettek a Pantheon Sorbonne Egyetemre - mosolyogtam rá, Ő pedig halkan felkuncogott. - Mi van? - kérdeztem értetlenül, mert tényleg fogalmam sem volt róla, hogy mi lehet olyan humoros.
- Én is ugyanoda megyek - mondta, én pedig boldogan felkacagtam. Legalább már most ismerek valakit, akivel ráadásul közös a nyelvünk. Persze, beszélek franciául, de sokkal könnyebb a saját nyelvem használata, mintsem egy más nemzeté.

@officalharry with @blakeevans

Harryvel telefonszámot cseréltünk, s még egy ideig beszélgettünk. Kiderült róla, hogy Londonban született, és egy ideig ott is lakott, de Párizsba költöztek, így mindent ismer ott, s anyanyelvi szinten beszéli. Azért volt Texasban, mert egy régi barátját látogatta meg, és van egy francia barátnője, Sophie, aki állításai szerint nagyon jól kijönne velem, úgyhogy majd bemutat neki. A beszélgetés végére annyira feloldódtam, hogy már nem is gondoltam a többiekre, sőt, vidáman, és őszintén nevettem Harryvel azon, hogy kiskorában nekirepült a fejének egy galamb. Nem tudom, hogy ezt miért osztotta meg velem, de sikerült felvidítania, s egy közös kép is készült, melyet újdonsült barátom fel is töltött a Twitter profiljára. Mindezek után sikeresen merültem álomba, s legközelebb egy ágyban ébredtem. Furcsa volt a helyzet, hiszen nem emlékeztem arra, hogy hazajöttem volna. Körülnéztem a szobában, s megállapítottam, hogy eme csoda az enyém. A falak barackszínben pompáztak, a szobában nem volt más, mint egy tölgyfaíróasztal, egy ugyanolyan szekrény, ágy, egy kis éjjeliszekrény, s egy tükör. Lebattyogtam az emeletről, és felderítettem az egész lakást. A földszinten négy szoba volt. Az egyik egy tágas, otthonos nappali, mindenféle modern számítástechnikai eszközzel, és fekete bőrkanapéval. A másik a konyha, mely úgy szint teli s tele volt bonyolult konyhaeszközökkel. Volt még egy szoba, melyről állíthatom, hogy Oliviáéké, és egy fürdő. Az emeleten ott volt az én szobám, azzal szemben pedig egy rózsaszín, szőrös ajtó -undorító volt-, rajta egy tábla, hatalmas betűkkel: Amelia szobája, belépni tilos! - elnevettem magam, aztán visszamentem a nappaliba, ahol egy levelet találtam.

Blake!

Mikor leszállt a gép, te még mindig aludtál. Nem volt szívünk felébreszteni, ezért Josh kézben hozott haza. Ha ezt olvasod, felébredtél. Üdv, Párizsban! Mivel európai idő szerint éjszaka aludtál, ezért az időeltolódással nem lesz gondod. Elmentünk vásárolni, Amelia pedig egy barátnőjénél alszik. Nyugodtan elmehetsz itthonról, de kérlek jelezd. Hamarosan otthon vagyunk.

Puszi, Olivia nénikéd, és Josh bácsikád

Nem volt semmi tervem, így leültem a nappaliban található fotelba, s éppen kapcsoltam volna be a tévét -utálom a franciákat hallgatni, de itt csak franciául beszélnek, esetleg pár másik nyelven, amit nem értek, ezért maradtak a francia adók-, mikor megszólalt a telefonom, a kijelzőn pedig...

folytatás öt hozzászólás után! :)