Chapter Twenty-Three ~ Hero

BÉBIK!

Először is.. Gondolom észrevettétek, hogy új a design a blogon. Ezt nagyon szépen köszönöm, Briana T.-nek, a Dare to dream csodálatos szerkesztőjének:) A 'Karakterek' menüpontban megtekinthetitek Ameliat, és Oliviát, plusz újak a rendezett képek, melyeket én magam készítettem. Van Chat, amibe nyugodtan írhattok nekem, azokat is örömmel olvasom. Röviden ennyi lett volna, a következő részt 10 komi után hozom! Jó olvasást!

Csók, Blake

Summer

Austin egy lánnyal csókolózott. Nem tudtam ki az a csaj, de abban biztos voltam, hogy nem Serena az. Dühös lettem, hiszen az egyik legjobb barátnőmet, nagy valószínűséggel éppen ott, és akkor csalta meg a barátja. Zaklatottan indultam meg feléjük. Az odáig vezető utat nagyon nehéz volt megtennem, ugyanis több száz táncoló, hullarészeg emberen kellett átverekednem magam. Többen ugrottak nekem, miközben a parketten vonaglottak. Volt olyan is, aki elkapta a karom, és táncolni akart velem, de én persze azonnal félrelöktem az illetőt, s a kitűzött cél felé siettem. Mikor végre odaértem, kifújtam az eddig benntartott levegőt, aztán megkocogtattam Austin vállát, aki érdeklődően kapta felém fejét. Arca eltorzult, s talán a félelem apró jeleit véltem felfedezni tekintetében. Gúnyosan elmosolyodtam magam, aztán tiszta erőmből vágtam pofán a rohadékot. Lesokkolódott tettemen, s idegesen kapta el kezemet, majd félrerángatott.
- Mi a faszt képzelsz magadról? Ha egy szót is mersz szólni Serenanak, én esküszöm, nem állok jót magamért. Hülye ribanc! - üvöltött, teljesen kikelve magából, miközben lüktető kezemet rángatta, mely már eléggé fájt. Nem értettem Austint. Teljesen kifordult önmagából. Még sosem láttam ilyennek, de nem is szerettem volna.
- Austin! - förmedtem rá dühösen. - Engedj el! Ez szörnyen fáj - mondtam, a végét már elsuttogtam, mert még jobban megszorította a kezemet.
- Fáj? Pont ez a célom - kacsintott, aztán egyre jobban szorította karomat, melynek hatására egy könnycsepp szökött ki szememből. Lépteket hallottam a hátunk mögül, aztán éreztem, hogy valaki elrántja tőlem a részeg fiút. A szorítása enyhült, kezem már most lila volt. Remek - gondoltam magamban.
- Mi a francot művelsz? Húzzál haza, sokat ittál! - üvöltött önkívületi állapotban Justin, én pedig csak megszeppenve álltam ott egy helyben, mint egy félénk nyuszi. Igen, most talán olyan voltam, akár egy nyúl, de nem érdekelt, hiszen jelenleg Justin kiborulására, és lüktető kezemre összpontosítottam. Miután sikeresen elérte, hogy Austin hazahúzzon, odajött hozzám, tekintetét levezette karomra, majd gyengéden hozzáért. Ujját végigsimította a fájó, lila részen, majd lágy csókot nyomott rá. Nem értettem gyengédségét, azt hittem, részeg, vagy be van szívva, de rájöttem, nincs így, csupáncsak kedvességből teszi. Különös volt, de tetszett ez az arca, amelyet eddig még nem mutatott meg nekem. Miután kezemet leengedte, szemeit enyéimbe fúrta. Teljesen zavarba hozott viselkedésével, pedig ez nem szokásom, nem szokták könnyen elérni nálam, hogy arcom felvegye azt a bizonyos vöröses pírt, de Juss mindig előhozza belőlem.
- Köszönöm, hogy segítettél - dadogtam halkan, Ő pedig édesdeden elmosolyodott, majd szemei ajkaimra tévedt, aztán vissza szemeimre, majd ismételten a számra. Valamin erősen gondolkodott, de nem tudta, mit tegyen. Döntésképtelenné vált valamivel kapcsolatban.
- A hősöd vagyok - suttogta, aztán ajkai féloldalas mosolyra húzódtak. A megnevezés hallatán én is elmosolyodtam magam, aztán csak csendben állunk ott. Justin teste enyémnek feszül, egy papírlap sem fért volna el kettőnk között. Justin arcával közelíteni kezd felém. Szívverésem felgyorsít, pulzusom az egekben szárnyalt. Ajkai súrolják enyéimet, s abban a pillanatban, mikor meg akar csókolni, fejemet elfordítom, így csak egy arcra puszi jön össze neki.
Miért tettem? Mert rájöttem, hogy pár hónapja még Ameliaval volt, utána pedig összejött valami szőke szajhával. Csak kihasznál engem, és akármennyire is fájdalmas, ez tény. Egy olyan tény, mellyel mindenki tisztában van. Szörnyen szarul esik, de el kell fogadjam, hogy én csak egy kellék vagyok, a mocskos kis játékában.
- Most meg mi a baj? - kérdezte, hangja dühösen csengett fülemben. Nem bírja az elutasítást, de ilyen az élet. Nekem is sok mindennel problémám van, legfőbbként az Ő viselkedésével. Bosszús tekintetét próbáltam elkerülni, de nem sikerült. Szemeiből sütött a megvetés, és a harag. Nem számított rá, hogy nem fogom hagyni magam. Azt hitte, hogy Ő lesz a hős megmentő, és a karjaiba ugrok. Az sem lepett volna meg, ha ezt az egész Austin dolgot csak kitervelte volna, hogy utána eljátssza a jófiú szerepét, aki segít a védtelen, bajba szorult lányon.
- Mennem kell - feleltem, majd elléptem tőle, sietve rohantam ki az utcára, ám nem volt szerencsém, ugyanis Justin utánam eredt. Elkapta karomat, majd magával fordított szembe.
- Mi bajod, Blake? Mennyit kell még szenvedjek? Meddig kell még bizonygassam, hogy szeretlek? Miért nem fogod már fel? Miért nem veszed észre, hogy teljesen beléd bolondultam? Már egy jó ideje szerelmes vagyok beléd, de jobbnak láttam, ha a nemtörődöm viselkedésemmel távol tartalak magamtól, de én ezt már nem bírom. Nem bírom nélküled. Szükségem van Rád. A hangodra, a mosolyodra, a szemeidre, a csókodra, a testedre, a szerelmedre. Soha, senkit nem szerettem még annyira, mint téged. Értsd meg, hogy nem akartam ezt. Tényleg, nem így terveztem. Nem volt szükségem a szerelemre, de így történt. Kialakultak bennem az érzések irántad, és mikor már ráébredtem, hogy mi van, akkor már késő volt. Szeretlek. A csodálatos arcodat, az igéző szemeidet, telt ajkaidat, törékeny lelkedet. Teljesen elvetted az eszemet, Blake - monológja meglepett, sosem hallottam még ennyire kétségbeesettnek, ennyire őszintének. Furcsa volt, hiszen Juss sosem beszél az érzéseiről, s talán ez volt az, amivel teljesen meggyőzött. Közelebb léptem hozzá, egyik kezemet tarkójára, másikat mellkasára fektettem, ajkaimat pedig szájára nyomtam..