Chapter Twenty-Eight ~ I Don't Know What I Want

Salute

Leültem egy padra, és vártam. Azon gondolkoztam, hogy talán az üzenet írója már haza ment, hiszen közel negyed órát késtem. Úgy döntöttem, lelépek, mikor észrevettem egy alakot felém közeledni. Annyira ismerős volt, annyira rejtélyes, belém pedig villámcsapásként hasított a felismerés. Fehér Supra cipő, fekete latex nadrág, mely szinte a térdénél lóg. Felsőtestén fehér trikó, rajta egy fekete bőrdzseki -én pedig majd megfagyok-, haja tökéletesen belőve mered az ég felé, s ahogyan egyre közelebb ér, gyönyörű szemeit is megpillantom. Két napja váltunk el, már kezdtem elfelejteni, s erre itt van. Kérdések milliói kezdtek cikázni fejemben, de a legfontosabb az volt, hogy: hogyan is kerülhet ide? - miért jött ide? Mikor már csak pár méter választott el minket, felálltam a padról, így csak fél fejjel volt magasabb nálam. Szemeimbe nézett, és mindenféle előzmény nélkül ajkaimnak esett. Váratlanul ért. Kezeimet mellkasára helyeztem, és eltoltam magamtól. Nem is értettem, hogy mit gondolhat magáról pontosan.

- Mit keresel itt? - förmedtem rá dühösen, mert igen. Bármennyire is örültem, hogy látom, haragudtam rá. Nem akartam, hogy felforgassa az életemet. Ismét..

- Hozzád jöttem, Blake - felelte, mintha ez egyértelmű lenne. Na jó, talán az is volt, hiszen nem gondolom, hogy bármi más miatt Párizsba jött volna, de akkor is furcsa volt. - Ide költözök, hogy együtt lehessünk - mondta, én pedig elképedve bámultam rá.

- Hogy mi? Dehát, akkor miért ismeretlenről küldtél üzenetet? Úristen, Justin! - idegesedtem fel egyre jobban, mert nem akartam, hogy ide költözzön. Szerettem, de nem akartam ezt az egészet. A saját életét teszi tönkre azzal, ha ide költözik, távol a barátaitól, és a családjától. Ezt nem teheti meg.

- Mert nem jöttél volna el, ha tudod, hogy én vagyok az. A döntésem megmásíthatatlan. Itt maradok, ha tetszik, ha nem - jelentette ki, szemeim pedig izzottak a dühtől, de nem volt más választásom, mint elfogadni, és beletörődni.

*Öt hónap múlva*

Öt hónap telt azon este óta, hogy Justin bejelentette, Párizsba költözik. Mint mindenki tudja, Justin igencsak makacs fiú, s természetesen valóra is váltotta tervét, azóta is itt él, azzal a különbséggel, hogy még mindig csak barátok vagyunk. Tisztáztuk, miszerint tanulni költöztem ide, nem pedig pasizni, s nincs időm a fiúzásra, bármennyire is szeretem. Harryvel azóta is legjobb barátok vagyunk, s a két lánnyal is igen jó a kapcsolatom. A csajokkal heti egyszer szoktam beszélni telefonon, és az öt hónap alatt egyszer haza is látogattam, aminek rettenetesen örültek. Fáradtan értem haza, aztán mosolyogva öleltem magamhoz nagynénémet, majd puszit nyomtam arcára. Oliv felkuncogott, aztán kezembe nyomott egy csekket.
- Elmennél a postára befizetni? - kérdezte bájosan, majd ártatlanul megrebegtette pilláit. Bólintottam, aztán tárcsáztam Justint. Megbeszéltük, hogy értem jön, s együtt megyünk csekket befizetni. Hát nem romantikus? Míg Jussra vártam, felmentem a szobámba, ledobtam a táskámat, aztán gyorsan összepakoltam, egy táskába. S átöltöztem. Fekete farmer, fehér, 'impossible' - feliratú póló, fekete tornacipő. Hajamat átfésültem, és mikor a szempillaspirállal végeztem, csengettek. Rohantam az ajtóhoz, aztán egy gyors 'sziasztok' - üvöltés után végleg bezártam magam mögött az ajtót.
- Helló - mosolygott Justin, aztán megölelt. Visszaöleltem, aztán szorosan egymás mellett indultunk el a postára. Az út viszonylag csendben telt, húsz perc alatt ott voltunk, és kétszer annyi ideig  vártuk, hogy az előttünk álló idős emberek befizessék a csekkjeiket. Mikor végeztünk, kimentünk a helyiségből, aztán megálltunk a posta előtt. Indultam volna, mikor Justin magához húzott, és megcsókolt. Váratlanul érintett, azonnal elhúzódtam Tőle. Csalódottan nézett rám, aztán szomorú mosollyal szólt hozzám.
- Nem akarod? - tette fel a kérdést, melyen hezitálni kezdtem.
- Nem tudom, mit akarok - mondtam ki végül nehezen, azután pedig...

(nem jött össze a hat komi, de mindegy :) )

következő három komi után ..:)