Chapter Thirty ~ All's Well That Ends Well

Hit The Lights

A reptérre érve idegesen pásztáztam szemeimmel az embereket, hátha valahol megpillantom Őt.. Mikor a százezredik embernél sem jártam sikerrel, úgy döntöttem, bevetem francia tudásomat, és megkérdezem egy biztonsági őrtől.

- Jó estét. Meg tudná mondani nekem, hogy mikor indul a Houstonba tartó járat? - kérdeztem franciául, egy elég béna amerikai akcentussal. Az őr rám mosolygott, miközben azt gondolhatta: ez megőrült. Na ja. Mikor rájöttem, hogy nem fog válaszolni, a mellette álló, kicsit fiatalabb férfira néztem. Szemeimből aggódás, és könyörgés sugározódott, talán ezzel hatottam meg Őt, ugyanis egy apró fintor után szólásra bírtam.

- Negyed óra múlva - hadart, én pedig bólintottam, aztán rohanni kezdtem. Kétségbeesetten, könnyeimmel küszködve kerestem Justint a tömegben, de legnagyobb elkeseredettségemre sehol sem leltem. Dühös voltam. De nem rá, hanem magamra. Sírhatnékom volt, de éreztem, erősnek kell maradjak, hogy megtaláljam. Mikor megláttam a járatot, mely Houstonba viszi az embereket, gőzerővel rohanni kezdtem felé, ám a biztonsági vizsgálaton nem jutottam át, a jegyem hiányába.
- Kérem, a fiú, akit szeretek, elmegy azzal a repülővel - engedtem utat a könnyeimnek, de az izomagyú, harmincas éveiben járó férfit nem hatottam meg. S abban a pillanatban, megláttam Őt. Bőröndjét húzta maga után, jellegzetes Suprája lábán virított, farmer, fehér trikó, bőrdzseki. Tökéletesen nézett ki, még így is. Már felfelé szállt, mikor elkurjantottam magam.
- Justin! Állj meg! - eresztettem ki hangomat, amennyire csak tudtam. Észrevett. Megfordult, s rám pillantott. A biztonsági őr fél másodpercre nem figyelt oda, én pedig azonnal utat törtem magamnak, rohanni kezdtem. Justin eldobta a bőröndjeit, karjait kitárta, s várt. Rám.
- Hé, gyere vissza - üvöltött utánam a biztonsági, de nem foglalkoztam vele. Rohantam, mintha az életem múlna rajta.

Mikor odaértem, azonnal Justin karjaiba vetettem magam. Úgy csimpaszkodtam rá, mint egy kis majom a mamájára. Nem akartam, hogy elengedjen, s hogy elmenjen. Soha. Ajkaink összeforrtak, a levegő perzselt köztünk. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a körülöttünk lévők, egy emberként kezdenek fütyülni, és tapsolni. Ekkor a biztonsági őr -akit simán lefutottam- lépett oda mellénk, tekintete szikrázott a dühtől, de jelen esetben cseppet sem érdekelt, hogy mi baja van.
- Kisasszony! Kérem jöjjön vissza az átjáró mögé - szólt gépies, monoton hangon, de én nem szóltam semmit, csupán a velem szemben álló fiúra mosolyogtam. Ő csak nevetve megrázta a fejét, majd így szólt.
- Nagyon rossz lány vagy - kacsintott, megfogta a kezem, s a kijárat felé kezdett húzni. Utoljára visszanéztem a biztonságira.
- Köszönöm - tátogtam neki artikulálva, Ő pedig megeresztett felém egy enyhe mosolyt, s úgy bólintott. - Mi lesz most? - kérdeztem értetlenül Justint. Hiszen neki jegye volt Houstonba. Amolyan "ez hülye" fejet vágott, grimaszolt egyet, végül vett egy mély levegőt, s megszólalt.
- Itt maradok. Te tanulsz a Sorbonnen, én pedig elmegyek valahova dolgozni. Összeköltözünk. Aztán szép lassan összeházasodunk, lesznek gyerekeink, egy nagy, gyönyörű házunk, és boldogan élünk, míg meg nem halunk - vázolta fel a helyzetet, melynek hallatán elpirultam, aztán nyomtam egy puszit az arcára.

Biztosra vehetem, hogy Justin mellett megtaláltam a boldogságot, s remélem, ez sokáig így is marad. Ennyi vívódás, és szenvedés után végre boldogok lehetünk együtt, ketten. Tudom, hogy szeret engem, efelől nincs kétség, s én is így érzek iránta. Az én tündérmesém nagy nehezen, de összejött, hiszen tudjuk, hogy van a mondás: minden jó, ha vége jó.

Hát, sziasztok!

Ez lenne az utolsó rész. Még egy epilógussal szolgálok nektek a hétvégén, aztán vége.. Nagyon köszönöm az előző részhez érkezett komikat, nagyon jól estek. Most nem is papolok sokat, hiszen majd érkezem egy búcsúbeszéddel, tehát, remélem tetszett a rész. Ölel titeket: Blake