Chapter Twenty-Five ~ Sorbonne?

Csibék! :3

Mint látjátok, meghoztam az új -huszonötödik- részt. Nem lenne sok hozzáfűznivalóm, csak annyi, hogy most már csupán öt rész, és egy epilógus választ el minket a zárástól. Az előző résznél volt egy kikötésem, miszerint tizenöt hozzászólás után érkezik új. Ez nem jött össze, de attól függetlenül én meghoztam a részt. Remélem, megháláljátok néhány komival, s köszönöm az előző részhez érkezetteket. Szeretlek titeket: Blake

Hello Kitty

Kimentem a bejárati ajtóhoz, s elképedve néztem szembe nagynénémmel, Oliviával. Egyszerre voltam rémült, boldog, és dühös. Féltem, hogy mit akarhat, közben mégis örültem, hiszen újra láthattam Őt, de haragudtam, amiért olyan csúnyán váltunk el, s amiért úgy beszélt velem akkor, ahogyan.. Nem tudtam megszólalni, s erre az is közre játszott, hogy nem ketten voltunk. Minden barátom ott gyülekezett mellettünk, így azért elég kellemetlen volt a helyzet. Kiléptem a kisebb tömegből, kimentem az ajtón, becsuktam azt magam mögött, s ott álltam, nagynénimmel szemben. Csak ketten voltunk, de feltételeztem, hogy a többiek a kukucskálón keresztül az egészet végig fogják nézni. Kínos csend honolt kettőnk között, Ő nem tudta mit mondhatna, én pedig nem akartam semmit sem mondani. Úgy éreztem, hogy Ő volt a hibás, neki kellett volna bocsánatot kérnie, s nem nekem. De Ő nem kért. Csak állt ott, aztán arcára apró mosoly kúszott, háta mögül előhúzott egy apró kis zacskót, felém fordult, és odanyújtotta nekem, miközben így szólt:

- Boldog Szülinapot, Drágám! - nem tudtam, hogyan reagálhatnék, így hát elvettem tőle a csomagot, kinyögtem egy apró 'köszönöm'-öt, aztán félénken megöleltem. Ő azonnal visszaölelt, s talán eme tettemnek következtében, de valami miatt felbátorodott. - Sajnálom a múltkorit. Tényleg, tiszta szívemből sajnálom. Meg tudsz nekem bocsájtani? - kérdezte izgulva, én pedig aprót bólintottam, aztán eszembe jutott valami.

- Hogy-hogy itt vagy? - tettem fel a kérdést, melyre nem találtam a logikus magyarázatot. Persze, szülinapom van, de csak azért nem repülne át egy egész kontinenst. Oliv elmosolyodott, megdörzsölte homlokát, azután megszólalt.

- Josh üzleti útra érkezett Texasba, én pedig vele jöttem. Összekötöttem a hasznost a jóval - kacagott, bár nem értettem, hogy itt mi a hasznos, s mi a jó. Zavarodottan bólintottam, aztán az ajtóra néztem. Olivia nagyot sóhajtott, én pedig visszakaptam rá a tekintetemet.

- Menj csak! A barátaid várnak már. Még találkozunk - mosolygott, aztán újra közrefogott. Biccentett, majd elment. Vettem egy mély levegőt, s visszamentem a lakásba.

Mindezek után kezdetét vette a vad, és kemény buli, melyben mindenki benne volt.

***

Reggel szörnyen éreztem magam. Szédültem, és a fejem is sajgott. Semmire nem emlékeztem a tegnap estéből, de úgy gondoltam, hogy jobb is így. Egyedül feküdtem az ágyban, így nehezen kimásztam belőle, magamra kaptam Justin kék köntösét, belebújtam egy papucsba, és lecsoszogtam az emeletről. Csak Justin volt lent, ebből arra következtettem, hogy a többiek már elmentek.
- Jó reggelt - morogtam, miközben számba vettem egy fájdalomcsillapítót. Justin aprót biccentett, s úgy láttam, Ő is legalább olyan rosszul van, mint én. Miután bevettem a gyógyszert, a fürdő felé vettem az irányt, ahol aztán összekészülődtem. Még szerencse, hogy sokat alszok Jussnál, így rengeteg cuccom van nála. Magamra öltöttem egy fekete cicanadrágot, és egy neon zöld, 'Paris' feliratú pólót. Hajamat kifésültem, aztán fejem tetején kötöttem kontyba, végül fogat mostam. Mire visszaértem, már Justin is teljesen kész volt. Haja tökéletesen be volt lőve, mint általában. Szettjét leginkább a bolondos szóval tudnám jellemezni, de ha neki ez tetszik, hát legyen. Leültem a kanapéra, s a tegnap kapott, még bontatlan ajándékok között kezdtem el turkálni, egészen addig, míg meg nem találtam az Oliviától kapott rózsaszín, Malackás zacskót. Egy tábla csoki, és egy levél volt benne. Justin lehuppant mellém, s kíváncsian bontottuk fel a hivatalosnak tűnő levelet. Mikor a sorok végére értem, megállt bennem az ütő. Egyszerre voltam boldog, és szomorú. Mi lesz most?

TÁJÉKOZTATÓ

Tisztelt Blake Evans!

Eme kézzel írott levelünkben tájékoztatjuk arról, hogy iskolánk, a Pantheon Sorbonne University következő szemeszterére felvételt nyert! Amennyiben nem kíván élni a lehetőséggel, kérjük, hogy iskolánk titkárságának jelezze.

Angelique Naceri

Az iskola igazgatója

- 2014. március 13. -

Chapter Twenty-Four ~ Together

Csibék!

Újra itt vagyok, és folytatom a blogot *hurrá*! Jól vagyok, élek, és újult erővel hozom nektek a maradék hat részt. Igen, már csak hat rész van a blogból. Nem furcsa? De. Oké. A lényeg, hogy sietek a következő résszel, remélhetőleg jövő szombaton -lehet már előbb is- itt van. Nem is húznám tovább a szót, megérkezett az új, huszonnegyedik rész, jó olvasást, és további szép napot kívánok minden kedves olvasónak, következő rész *merész leszek, nem hiszem, hogy összejön, de egy próbát megér* tizenöt hozzászólás után érkezik! Bízom bennetek, remélem feldobtok vele, és összehozzátok!:)

Ölel titeket: Blake

Sirens

Miután elváltunk egymástól, mélyen Justin szemébe néztem. Arcán apró mosoly bujkált, én pedig hihetetlenül elkuncogtam magamat. Olyan furcsa volt ez az egész helyzet, hogy ez a nevetés kikívánkozott belőlem. Justin értetlenül nézett rám, aztán pár perc hezitálás után gondterhelten nézett rám. Szemei csillogtak a félelemtől, száját szólásra nyitotta.

- Akkor mi most...? - kezdte, de direkt nem fejezte be, hiszen arra várt, hogy én folytassam helyette. Elgondolkoztam a dolgon, és rádöbbentem, hogy mióta is várok erre az egészre. Nem utasíthattam el, főleg akkor, mikor éppen szerelmet vallott nekem. Amúgy is, én csókoltam meg, tehát ettől a dologtól már nem futamodhattam volna meg, még ha akartam volna sem. Egy aprót bólintottam, homlokomat övének támasztottam, s úgy suttogtam ajkaiba azt az egyetlen egy szót, amelyre már egy jó ideje várok, s amely Justin számára a legkielégítőbb válaszul szolgált abban az esetben.

- Együtt - súgtam, majd újra megcsókoltam, melybe mindketten belemosolyodtunk.

Másfél héttel később (március 13.)

- Blake Evans! Gyere már! Komolyan le akarod késni a saját szülinapodat? - üvöltött a nappaliból Serena, miközben én a fürdőszobai egész alakos tükör előtt végeztem el az utolsó simításokat külsőmön. Lábbeli gyanánt lapos talpú, sötétbarna sarut választottam, amit világoskék csőfarmerrel, és virágmintás, ujjatlan toppal dobtam fel. Hajamat kivasaltam, és jobb vállam fölött dobtam át, egy kupacba. Sminket nem használtam, csakis egy kevés szempillaspirált, ami szinte nem is látszik, de nagyon sokat dob a megjelenésemen.
- Jövök már! - futottam ki, vállamra kaptam, szintén virágmintás kis táskámat, és indulhattunk is. A buli Justinéknál lesz. Zártkörű parti, csak a legközelebbi emberekkel. Apropó Justin. Azóta is együtt vagyunk, hivatalosan is, és igen, rettentően szeretjük egymást. Örülök, hogy végre összejöttünk, mert már egy ideje szenvedtünk, mindketten.

***

Csengettünk, aztán vártuk, hogy ajtót nyissanak. Három perc múlva megjelent Austin, arcán hatalmas mosollyal. Nyomott egy puszit homlokomra, s a 'boldog szülinapot' - kijelentés sem maradhatott el. Megcsókolta Serenát, aztán beinvitált minket a lakásba, ahol már javában tartott a buli. Mikor a többiek megláttak, egyesével köszöntöttek fel, s még az ajándékaimat is megkaptam.
- Boldogságos szülinapot - súgta a fülembe Bell, ölelésünk alatt. Ő az, akivel azóta rettentő jóba lettem sőt, még a többiek is megkedvelték, tehát Bella mostanában velünk lóg, mintsem Shayjel, és Ellával. Justin maradt utoljára, aki vadul esett ajkaimnak, miközben a többiek már elvonultak a nappaliba, s folytatták a partit ott, ahol abbahagyták. Csókcsatánknak én vetettem véget. Kedvesen barátomra mosolyogtam, kinek tekintete csalódott volt. Kacagva megráztam fejem, Ő pedig egy újabb csókot lopott tőlem.
- Tudod.. Nem voltam benne biztos, hogy mi lenne a legjobb ajándék számodra - motyogta ajkaimba. -, de végül sikerült választanom - fejezte be a mondatot, én pedig kíváncsian néztem rá.
Elővett egy dobozt, s letérdelt elém. Megállt bennem az ütő, lélegzetem elakadt. Nem akartam házasságot, ilyen fiatalon. Kinyitotta a dobozt, melyben egy gyönyörű, ezüst gyűrű ékeskedett.
- Blake Evans, megtisztelsz azzal, hogy hordod ezt a gyűrűt, kapcsolatunk jeléül? - kacagta el a végét, én pedig megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt. Justin felállt, én pedig kitartottam kezemet, ezzel jelezve, hogy felhúzhatja ujjamra a gyönyörű ékszert. De mielőtt ezt megtette volna, megmutatta közelebbről is a csodálatos darabot. A belsejébe gyönyörű betűkkel az alábbi volt gravírozva gyöngy betűkkel gravíroztak bele egy apró szócskát.

Together

- Köszönöm. Ez.. ez tényleg, gyönyörű - makogtam össze-vissza, hiszen sosem kaptam még ennél csodálatosabb ajándékot. - Szeretlek - mondtam, miközben apró csókot nyomtam Justin arcára.

- Látnod kellett volna az arckifejezésedet, mikor letérdeltem - kacagott huncutul, én pedig aprót bokszoltam vállába, aztán vele nevettem. Idilli pillanatunkat Bella zavarta meg. Berohant a helyiségbe, s mikor meglátott minket, felém fordult.

- Blake, téged keresnek - vágott értetlen fejet, aztán fejével a kifelé vezető irányba biccentett. Vele mentem, hiszen fogalmam sem volt, ki lehet az, aki keres engem...

Szünet!

Bébik!

Nagyon sajnálom, hogy ezt kell mondjam nektek, de a blog pár hétig szünetelni fog. Rengeteg a tanulnivalóm, ráadásul itt az év vége, amit meg kéne húzni, év végi hajrá, dolgozatok, felelések, javítások. Gondolom mindenki tudja milyen, és hát most rengeteget kéne tanuljak, ami azt jelenti, hogy nem tudnék foglalkozni a bloggal, és a részekkel. Nem szeretném elhanyagolni a történetet, és csapongani sem szeretnék, hogy egyszer három hetet kell várnotok a részre, máskor meg kétnaponta hozom, ezért úgy döntöttem, hogy nyár elejéig nem fogok új részt publikálni nektek.

Nagyon sajnálom, senkinek sem szeretnék csalódást okozni, de így mindenkinek jobb lesz, hiszen ha én most összevissza írnám a részeket, ráadásul tanulással egybekötve, akkor nem tudnék odafigyelni rendesen, és rövid, hanyag részek lennének, ezt pedig nem akarom.

Remélem nem haragudtok rám nagyon, és a szünet után is olvasni fogjátok a blogot. Kárpótlásul, írok nektek egy kicsit a folytatásról, azaz.

Összesen negyven részesre terveztem a blogot, emellett lesz még egy epilógus, ami öt évvel később fog játszódni. A szünet után, három naponta érkeznek majd a részek, hétfőn, csütörtök, vasárnap. A maradék néhány rész, már csak Blake szemszögéből fog íródni, az epilógus viszont Justinéból. Miután a blog befejeződik, nem tűnök el nyomtalanul, az : I Promise... I Will Never Forget You - blogon megtalálhattok majd, ami csakugyan egy JB ff lesz.

Ennyi lenne röviden, szeretlek titeket, és kérlek ne haragudjatok rám nagyon, júniusban találkozunk. További szép napot mindenkinek!

Ölel Titeket: Blake

Chapter Twenty-Three ~ Hero

BÉBIK!

Először is.. Gondolom észrevettétek, hogy új a design a blogon. Ezt nagyon szépen köszönöm, Briana T.-nek, a Dare to dream csodálatos szerkesztőjének:) A 'Karakterek' menüpontban megtekinthetitek Ameliat, és Oliviát, plusz újak a rendezett képek, melyeket én magam készítettem. Van Chat, amibe nyugodtan írhattok nekem, azokat is örömmel olvasom. Röviden ennyi lett volna, a következő részt 10 komi után hozom! Jó olvasást!

Csók, Blake

Summer

Austin egy lánnyal csókolózott. Nem tudtam ki az a csaj, de abban biztos voltam, hogy nem Serena az. Dühös lettem, hiszen az egyik legjobb barátnőmet, nagy valószínűséggel éppen ott, és akkor csalta meg a barátja. Zaklatottan indultam meg feléjük. Az odáig vezető utat nagyon nehéz volt megtennem, ugyanis több száz táncoló, hullarészeg emberen kellett átverekednem magam. Többen ugrottak nekem, miközben a parketten vonaglottak. Volt olyan is, aki elkapta a karom, és táncolni akart velem, de én persze azonnal félrelöktem az illetőt, s a kitűzött cél felé siettem. Mikor végre odaértem, kifújtam az eddig benntartott levegőt, aztán megkocogtattam Austin vállát, aki érdeklődően kapta felém fejét. Arca eltorzult, s talán a félelem apró jeleit véltem felfedezni tekintetében. Gúnyosan elmosolyodtam magam, aztán tiszta erőmből vágtam pofán a rohadékot. Lesokkolódott tettemen, s idegesen kapta el kezemet, majd félrerángatott.
- Mi a faszt képzelsz magadról? Ha egy szót is mersz szólni Serenanak, én esküszöm, nem állok jót magamért. Hülye ribanc! - üvöltött, teljesen kikelve magából, miközben lüktető kezemet rángatta, mely már eléggé fájt. Nem értettem Austint. Teljesen kifordult önmagából. Még sosem láttam ilyennek, de nem is szerettem volna.
- Austin! - förmedtem rá dühösen. - Engedj el! Ez szörnyen fáj - mondtam, a végét már elsuttogtam, mert még jobban megszorította a kezemet.
- Fáj? Pont ez a célom - kacsintott, aztán egyre jobban szorította karomat, melynek hatására egy könnycsepp szökött ki szememből. Lépteket hallottam a hátunk mögül, aztán éreztem, hogy valaki elrántja tőlem a részeg fiút. A szorítása enyhült, kezem már most lila volt. Remek - gondoltam magamban.
- Mi a francot művelsz? Húzzál haza, sokat ittál! - üvöltött önkívületi állapotban Justin, én pedig csak megszeppenve álltam ott egy helyben, mint egy félénk nyuszi. Igen, most talán olyan voltam, akár egy nyúl, de nem érdekelt, hiszen jelenleg Justin kiborulására, és lüktető kezemre összpontosítottam. Miután sikeresen elérte, hogy Austin hazahúzzon, odajött hozzám, tekintetét levezette karomra, majd gyengéden hozzáért. Ujját végigsimította a fájó, lila részen, majd lágy csókot nyomott rá. Nem értettem gyengédségét, azt hittem, részeg, vagy be van szívva, de rájöttem, nincs így, csupáncsak kedvességből teszi. Különös volt, de tetszett ez az arca, amelyet eddig még nem mutatott meg nekem. Miután kezemet leengedte, szemeit enyéimbe fúrta. Teljesen zavarba hozott viselkedésével, pedig ez nem szokásom, nem szokták könnyen elérni nálam, hogy arcom felvegye azt a bizonyos vöröses pírt, de Juss mindig előhozza belőlem.
- Köszönöm, hogy segítettél - dadogtam halkan, Ő pedig édesdeden elmosolyodott, majd szemei ajkaimra tévedt, aztán vissza szemeimre, majd ismételten a számra. Valamin erősen gondolkodott, de nem tudta, mit tegyen. Döntésképtelenné vált valamivel kapcsolatban.
- A hősöd vagyok - suttogta, aztán ajkai féloldalas mosolyra húzódtak. A megnevezés hallatán én is elmosolyodtam magam, aztán csak csendben állunk ott. Justin teste enyémnek feszül, egy papírlap sem fért volna el kettőnk között. Justin arcával közelíteni kezd felém. Szívverésem felgyorsít, pulzusom az egekben szárnyalt. Ajkai súrolják enyéimet, s abban a pillanatban, mikor meg akar csókolni, fejemet elfordítom, így csak egy arcra puszi jön össze neki.
Miért tettem? Mert rájöttem, hogy pár hónapja még Ameliaval volt, utána pedig összejött valami szőke szajhával. Csak kihasznál engem, és akármennyire is fájdalmas, ez tény. Egy olyan tény, mellyel mindenki tisztában van. Szörnyen szarul esik, de el kell fogadjam, hogy én csak egy kellék vagyok, a mocskos kis játékában.
- Most meg mi a baj? - kérdezte, hangja dühösen csengett fülemben. Nem bírja az elutasítást, de ilyen az élet. Nekem is sok mindennel problémám van, legfőbbként az Ő viselkedésével. Bosszús tekintetét próbáltam elkerülni, de nem sikerült. Szemeiből sütött a megvetés, és a harag. Nem számított rá, hogy nem fogom hagyni magam. Azt hitte, hogy Ő lesz a hős megmentő, és a karjaiba ugrok. Az sem lepett volna meg, ha ezt az egész Austin dolgot csak kitervelte volna, hogy utána eljátssza a jófiú szerepét, aki segít a védtelen, bajba szorult lányon.
- Mennem kell - feleltem, majd elléptem tőle, sietve rohantam ki az utcára, ám nem volt szerencsém, ugyanis Justin utánam eredt. Elkapta karomat, majd magával fordított szembe.
- Mi bajod, Blake? Mennyit kell még szenvedjek? Meddig kell még bizonygassam, hogy szeretlek? Miért nem fogod már fel? Miért nem veszed észre, hogy teljesen beléd bolondultam? Már egy jó ideje szerelmes vagyok beléd, de jobbnak láttam, ha a nemtörődöm viselkedésemmel távol tartalak magamtól, de én ezt már nem bírom. Nem bírom nélküled. Szükségem van Rád. A hangodra, a mosolyodra, a szemeidre, a csókodra, a testedre, a szerelmedre. Soha, senkit nem szerettem még annyira, mint téged. Értsd meg, hogy nem akartam ezt. Tényleg, nem így terveztem. Nem volt szükségem a szerelemre, de így történt. Kialakultak bennem az érzések irántad, és mikor már ráébredtem, hogy mi van, akkor már késő volt. Szeretlek. A csodálatos arcodat, az igéző szemeidet, telt ajkaidat, törékeny lelkedet. Teljesen elvetted az eszemet, Blake - monológja meglepett, sosem hallottam még ennyire kétségbeesettnek, ennyire őszintének. Furcsa volt, hiszen Juss sosem beszél az érzéseiről, s talán ez volt az, amivel teljesen meggyőzött. Közelebb léptem hozzá, egyik kezemet tarkójára, másikat mellkasára fektettem, ajkaimat pedig szájára nyomtam..

Chapter Twenty-Two ~ Sratement

Beating Heart

- Te mit keresel itt? - kérdeztem meglepődötten, az ajtóban álló szőkeségtől. Bella arcára erőltetett egy mosolyt, aztán szó nélkül szökkent be a lakásba. Bement a nappaliba, s kényelembe helyezte magát. Elgondolkodó fejet vágott, aztán rám kapta tekintetét. Furcsán néztem rá, nem értettem mit keres itt. Beállt kettőnk közé a kínos csend, én meg csak.. amolyan 'ezt nem hiszem el, ez hogyan lehetséges' fejet vágtam. Valamivel meg akartam törni a csendet, mert rendkívül zavaró volt, hogy a nappalimban ül az a lány, akit általában a pokolra kívánok, és kínos mosollyal méreget engem.
- Bella! Mondj valamit! Miért jöttél ide? - szaladt ki a számon ez a pár szó, Ő pedig gondterhelt arcot vágott, először azt gondoltam, hogy terhes, de aztán rájöttem: ennyire hülye nem lehetek. Nem hiszem, hogyha terhes lenne, először hozzám jönne, hogy megossza velem. Ez biztosan nincs így, tehát fejemben felvázoltam a második verziót is, idejövetele miatt, aztán inkább megszakítottam gondolatmenetemet, s Bellre összpontosítottam.
- Sajnálom, Blake! Én egy igazi idióta vagyok. Egy bunkó. Utálom magamat, és megértem, hogyha te is utálsz engem, de kérlek hallgass meg. Emlékszel, mikor oviba legjobb barátnők voltunk? Minden nap megosztottuk az ebédünket, egymás mellé ültünk étkezéseknél, mindig párok voltunk, mikor valahova mentünk. Téged mindenki piszkált, mert duci voltál, én pedig mindig megvédtelek. Mindenki engem szeretett a legjobban. A platinaszőke hajamat, és a kék szememet. Nem érdekelt mások véleménye, nekem te voltál a legfontosabb. Aztán az általánosban is végig együtt voltunk. Senki, és semmi nem választhatott szét minket, de nyolcadikban minden megváltozott. Akkor jött át az iskolánkba Lola, és te vele kezdtél barátkozni, engem pedig hanyagoltál. Rosszul esett, és akkor döntöttem úgy, hogy nem barátkozok többet veled, inkább megkeserítem az életed. Téged nem érdekelt, hogy már nem vagyunk jóba, mert te jól elvoltál Lolával, aztán jött Serena is, én pedig egyedül maradtam. A gimi előtti nyáron megfogadtam, hogy én leszek a suli legszebb lánya, és a "királynő". Miután Justinnal összejöttem, mindenki tisztelt engem, és részben féltek is tőlem. Folyton kigúnyoltalak, de a szívem mélyén egy igazi parasztnak gondoltam magam, csak nem vallottam be. Aztán mikor szeptemberben úgy jöttél be, hogy lefogytál, és egy csodálatos, fiatal nő lett belőled, aki nem csak karcsú, és gyönyörű, hanem a belseje is szép, engem elöntött a féltékenység. Magam mellé akartam láncolni Justint, mert úgy éreztem, hogy veszélyt jelentesz rám. Ez persze nem sikerült, és nézd meg.. Hol vagyok most? Egy senki vagyok. Egy undorító, szar alak. Mindenki utál, nincsenek barátaim. Elvesztettelek téged, aki a legjobb barátnőm volt, elvesztettem Justint, aki a szerelmem volt, Shay és Ella csak a hírnév miatt vannak velem, nincs senkim. Egyedül maradtam, mint a kisujjam. Hiányzol, Blake! Egy idióta vagyok, hogy erre csak most jöttem rá, de hiányzol. Kérlek, segíts nekem megváltozni! Nem akarok ilyen maradni, nem akarom, hogy mindenki szajhának tartson. Olyan akarok lenni, mint te! - teljesen meglepett, amit Bella mondott. Lesokkolódtam, s ajkaim enyhén elnyíltak egymástól, ezzel 'O' alakot formálva. Igaz, Bellával régen jóba voltunk, és az is igaz, hogy én hanyagoltam. Az elején még bántam, de mikor előtört belőle a szajha, teljesen leszartam, hogy mi van vele. Sosem gondoltam volna, hogy Ő így érez. Bűntudatom lett, és utáltam magamat, s erre még egy lapáttal rátett az, hogy Bells elsírta magát. Nem tudtam mit mondhatnék neki, így csak magamhoz öleltem, amit Ő azonnal viszonzott. Mikor elváltunk egymástól, hatalmas szemeit enyéimbe fúrta, s úgy néztük egymást. - Valaha megbocsájtasz nekem? - szipogott a mellettem ülő lány, aki hajdanán legjobb barátnőm volt.
- Már megbocsájtottam - suttogtam, mire Bell elmosolyodott, aztán nevetve felsírt. Megkönnyebbült. Nem bírtam megállni, hogy ne mosolyodjak el. - Figyelj, Bella! Mész ma Justin bulijára? - kérdeztem, hiszen ha már 'kibékültünk', gondoltam kedves leszek, és elhívom. Nekem muszáj mennem, akkor jöjjön Ő is.
- Nem hiszem. Senki nem lát ott szívesen - felelte csalódottan, én pedig rosszallóan csóváltam meg a fejemet. Tényleg nagyon egyedül érzi magát, és kezdem igazán megsajnálni, még ha elfelejteni nem is tudom azokat a dolgokat, melyeket velem tett, ezerrel azon leszek, hogy megbocsájtsak neki, és hogy újra barátnők lehessünk.
- Gyere velem! Nyugi, az ünnepelt engem sem lát szívesen - mosolyogtam szomorúan, amit Bell is észrevett, de nem tette szóvá, csak aprót bólintott, aztán szemei felcsillantak, s arcára hatalmas mosoly kúszott. Tudtam mi következik, hiszen elég jól ismerem Bellt. Ötlete támadt, melyet másodperceken belül meg is oszt velem. Kíváncsi pillantásokat lövelltem felé, Ő pedig végre megszólalt.
- Gyere át hozzám, készüljünk együtt - mosolygott kedvesen, de szemében remény csillogott. A visszautasítástól félt, én pedig nem akartam, még nagyobb csalódást okozni neki, így belementem a dologba. Összeszedtem a cuccomat, s egy óra múlva már Bella hálószobájában ültünk, és a sminkünket készítettük.
Bells éppen a szemeit húzta ki füstösre, míg én a visszafogott, 'csak szempillaspirál és szájfény' dolognál maradtam. Ezek után jöhetett a hajunk. A szőkeség semmit sem csinált frizurájával, hiszen természetesen szögegyenes haja pont úgy jó, ahogy van. Az én hajam már más tészta. Nem tudtam eldönteni, mit kezdjek szörnyű tincseimmel, végül , nagy nehézségek árán, de a lágy, hullámos loknik mellett döntöttem. Na és aztán következett a legnehezebb dolog. A tökéletes ruha kiválasztása. Mielőtt elindultunk, a gardróbomban található összes estélyit beledobtam egy utazótáskába, s úgy jöttem át, így több mint húsz ruha volt nálam.
- Na jó! Ez milyen? - kérdezte Bella, miközben hatalmas, hófehér gardróbjából sétált ki. A hetedik ruhát öltötte magára, mely elnyerte tetszésem. Sötét kék, pontosabban éjkék selyemruhát viselt, mely aszimmetrikusan takarta testét. Elöl combközépig, hatul bokáig ért, a mellrészénél pedig pár strasszkő ékeskedett, ezzel elérve, a tökéletes összhatást. Lábán, a ruhájával egyszínű, tizenöt centis tűsarkú ékeskedett, melyben oly kecsesen, és magabiztosan sétált, hogy az már fájt.
- Gyönyörű vagy! - mosolyogtam rá biztatóan, Ő pedig édesdeden bólintott, aztán negédes hangon így szólt:
- Biztos jó leszek? Akkor most te jössz! - lelkesedett be teljesen, s kettőt tapsolt, a hangulat fokozásának érdekében. Felpróbáltam egymásután négy ruhát, de egyiket sem találtam megfelelőnek. Mindegyikkel volt egy apró kis hiba, amivel nem voltam megelégedve, végül viszont az igazság nyert, s rátaláltam A ruhára. Narancssárga, pánt nélküli ruha, mely combközépig ér, s a derékrésztől egy selyem anyag nyúlik le, egészen a talajig. A két mellem közötti részen apró, fehér kövekkel, egy hosszú, hullám van kirakva, mely feldobja a maskara egyhangúságát. Lábamra lapos talpú, fehér sarut húztam, fülembe fehér swarovski fülbevalót tettem, és én is készen lettem. Bulira készen!

***

A parti már egy ideje tart, a Rock megtelt, számomra ismeretlen emberek tömkelegével. A buli elején én és Bella szétváltunk, Ő találkozott egy fiúval, akivel táncolni ment, én pedig szomjas lettem, így elmentem italért. Barátaimmal eddig egyáltalán nem találkoztam, Lolától a buli elején kaptam egy üzenetet, amiben azt írta, hogy 'jó a buli, talált valami srácot'.. Halálra untam magamat, s épp készültem távozni, mikor megpillantottam valamit. Valamit, ami nem hagyott nyugodni. Úgy éreztem, muszáj szóvá tennem...

Chapter Twenty-One ~ Paris? No!

Empire

-Szerintem sem fog megtörténni, ugyanis jössz velünk Párizsba - közölte kimértem, és szárazon. Hangjában semmiféle törődés, és együtt érzés nem volt. Látszott rajta, hogy Ő már eldöntötte a dolgot. De hiszen tizennyolc éves vagyok. Hamarosan tizenkilenc. Nem hozhat meg egy ilyen fontos döntést helyettem. Nem szakíthat el a barátaimtól, azoktól az emberektől, akikkel évek óta együtt vagyok. Fújtam egy hatalmasat, aztán dühös pillantásokat vetettem nagynénémre.

- Párizs? Nem! - jelentettem ki egyszerűen, és egyben határozottan, aztán szememet lehunytam, s próbáltam nem tudomást venni, a még mindig a szobában tartózkodó nagynénémről. Nehezen ment, ez a.. Nem figyelek rá dolog, hiszen elkezdett beszélni hozzám, mely annyira felkeltette érdeklődésemet, hogy égszínkék szemeimet hatalmasra nyitottam, és figyelmesen, ámde megvetően hallgattam nagynéném ultimátumát.

- Én ezt már eldöntöttem, Blake! Neked ebbe most kivételesen semmi beleszólásod sincs. Nem jó neked ez a környezet, talán bele is haltál volna a történtekbe. Justin, és a többiek rossz hatással vannak rád, én pedig nem fogom hagyni, hogy a következő esetben, mikor összetörnek,akkor ezt újra megtedd. Ez nem történhet meg. Velünk jössz, és új életet kezdesz Párizsban, egy normális család mellett - feldühített, és bár a nagynéném, egy rokonom, és szeretem, muszáj volt a fejéhez vágnom, amit érzek. Muszáj volt megsértenem Őt, hogy megértse, nem megyek vele. Nem hagyhatom itt a barátaimat. Ha még a barátaim, azok után, amit tettem.

- Takarodj - sziszegtem halkan, kimérten, dühösen, csalódottan.. Érzések millió kavarogtak bennem, mikor nagynéném dühösen rohant ki a kórtermemből. Vártam volna, hogy bárki is bejön utána, de senki nem jött. Húsz percig feküdtem, és vártam, aztán végül elaludtam.  Mikor legközelebb kinyitottam a szemem, már a nap lefelé ment. Termem ablakán beszűrődő halvány napsugarak utolsó töredéke is eltűnt, s a kórházi lámpák erős fénye nyújtott látási lehetőséget. Termembe egy fiatal, húszas éveiben járó nővérke lépett be. Répaszínű haja hullámos loknikban keretezte arcát, s egészet melle aljáig ért. Szemei nagyok voltak, kerekek, s zöld színben pompáztak. Arca tökéletességéért szeplői feleltek, melyek egész fejét beborították, mégis gyönyörű volt. Így volt gyönyörű. Sminket nem viselt. Velem egy magas lehetett, apró, törékeny termetű nő volt. Egy névtáblát viselt, melyen beceneve szerepelt: Lindsay.
- Kötést kell cserélnem, Kisasszony! - csengett monoton hangon, s rám sem hederített, miközben odanyújtottam neki kezemet. Leszedte az eddigi kötést, melyet már teljesen átáztatott a vér. Az én vérem.
Alkarom szörnyen festett. Szememet lesütöttem, s azonnal elszégyelltem magam. Aztán eszembe jutott valami. Valami, amire rá kellett kérdeznem, s valami olyan, ami nem tűr halasztást.
- Elnézést! A barátaim.. mikor mentek el? - kérdeztem vékony hangon, félve a választól. Megbántottam Oliviát, tudom, de attól még nem értem, hogy a többiek miért nem jöttek be.
- Mikor a nagynénéd idegesen kiviharzott tőled, a többiekkel együtt távozott. Azt hiszem valami olyasmit mondott, hogy senkivel sem akarsz beszélni, és senkit nem akarsz látni - csicsergett, még mindig olyan monotonon, mint ezelőtt. Szívem összeszorult, s mintha ezer tűt szúrtak volna belém, olyan érzésem támadt. Hogy mondhatta Oliv azt, hogy nem akarom Őket látni? De hiszen mindennél jobban szeretném. Nem akarok mást, csak azt, hogy láthassam Őket. Miután a nővérke elment, egy másik behozta a vacsorámat, melyhez természetesen egy ujjal sem nyúltam. Durcásan, idegesen, s utálattal tele aludtam el, este tíz körül.

*3 hónappal később*

Három hónap telt el. Március elseje van, a tavasz első napja. Semmi nem változott, azóta az ominózus pillanat óta minden ugyanúgy telik, ahogyan eddig. Olivia és családja még akkor távoztak, mikor a kórházban feküdtem. El sem búcsúztak tőlem, csak elmentek. Mondhatom, szép család. Már ezerszer megbántam azt, amit akkor tettem. Nem kellett volna, s már én is belátom. Justinnal sem változott semmi. Ő ugyanúgy csajozik, én pedig ugyanúgy szeretem. Apropó Justin. Ma van a huszadik szülinapja. Az egész város erről beszél, s ma este lesz, a neki szervezett szülinapi buli, mely egy nagyon puccos helyen lesz a belvárosban. Erre az alkalomra bérelték ki neki a Rock nevű szórakozóhelyet. Nem hiszem, hogy elmegyek. Sőt..Azt terveztem, hogy itthon maradok, magamra öltöm a Snoopy-s pizsamámat, bebújok a meleg takaró alá, egy tál pattogatott kukoricával, és egész este romantikus, megható filmeket fogok nézni. Igen, ez lenne a terv. Bár van egy erős sejtésem, hogy Lolának és Serenának köszönhetően részt fogok venni a partin, ugyanis Ők nem hagynak itthon egyedül, én viszont nem hagyom nekik, hogy ne vegyenek részt rajta, miattam.

Egyedül voltam otthon, a csajok elmentek ruhát venni az esti bulira, én viszont fáradt voltam, így hát ledöltem az ágyra, s csak feküdtem, a gondolataimba temetkezve. Egy órája fekhettem tétlenül a szobám ágyán, a lila plafont bámulva, mikor csengettek. Nem állt szándékomba ajtót nyitni, de a lent lévő személy kitartóan nyomkodta a csengőt, nekem pedig elegem lett az irritáló csengőszóból, így idegesen rohantam le a lépcsőn, s tártam ki az ajtót. Meglepődve néztem az ott álló személyre, aztán furcsállva, de megkérdeztem.

- Mit keresel itt?

Chapter Twenty ~ My Life Is Over

Bébik!

Gondoltam megleplek titeket, és már ma hozom az új részt. Nem akarom sokáig húzni az időt, csupán annyit mondok, hogy köszönöm a rengeteg kommentárt, a megtekintéseket, és a feliratkozásokat. Nagyon szeretlek titeket, örülök, hogy szeretitek a blogot! Elértünk a blognak a feléhez, azaz a huszadik részhez.. ez részben szomorú is, más részből viszont boldogsággal tölt el. Örülök, hogy már idáig eljutottam, és hogy ennyien olvassátok a blogot, viszont szomorú is, mert hamarosan vége a történetnek. Nem fogom ezt bevezetni, tehát a következő résztől már nem lesz komment határ, de most ennél a résznél még igen, tehát a következő részt, kizárólag 10 hozzászólás után hozom! Köszönöm, hogy olvassátok a blogot, szeretem az olvasóimat! ;) Jó olvasást!

Ui.: A végén lévő utolsó előtti mondat vége, a következő részben derül ki ;)

Love, Blake

The Silence

Idegesen tördeltem ujjaimat, miközben hófehér ruhámat néztem. Furcsa volt a helyzet, hiszen a valóságban tél van, de itt... Ez a rét csodálatos. Egy kicsi szellő van, azon kívül tűz a nap, minden gyönyörű, sehol sincs hó, még az olvadó sár sincs itt. Nyoma sincs annak, hogy valaha is esett volna. Anyámra emeltem a tekintetem. Kedvesen mosolygott rám, aztán megrázta a fejét. Ezzel megnyugtatva engem.

-Nem, Kicsim. Nem a mennyben vagy. A menny, és a földilét között lebegsz. Éppen az életedért küzdenek. Hogy csinálhattál ekkora hülyeséget, Kicsim? -  kérdezte idegesen, én pedig a fejemet ráztam, ezzel jelezve: nem tudom.

-Senkinek sem hiányoznék - mondtam szomorúan, fejemet pedig lehajtottam. Amit mondtam, azt komolyan is gondoltam. Tényleg nem hiányoznék senkinek. Sokkal jobb lenne nekem, ha itt maradhatnék anyával, és talán apával is találkozhatnék. Az egész világnak segítenék vele, ha elveszteném a harcot. A harcot, melyet a szervezetem vív, az életben maradásért.

- Tényleg így gondolod? - kérdezte édesanyám sejtelmesen, mire én egy aprót bólintottam. Nagyon sóhajtott, s erősen alsó ajkába harapott.

- Angyalom.. Mindenki ott van a kórházba. Lola órák óta zokog. Mikor közölték vele, hogy újra kell éleszteni, annyira kiborult, hogy be kellett nyugtatózni. Serena órák óta néma csendben ül, senkihez nem szól, és senkinek nem válaszol. Teljesen lesokkolta a dolog. A lány, akit fél nap alatt megutáltál, most ott ül a kórházba a többiekkel. Elia megbánta a dolgokat, és legszívesebben visszafordítaná az egészet. Ryan.. Ryan kiborult. Ököllel ütötte a falat, és magát átkozta, amiért nem tudott segíteni neked. Olivia és Josh összetörtek. Sírnak, és a halálhíredet várják. Nem akarnak elveszíteni téged Blake. Mindenki szeret téged - mondta édesanyám, arcán csalódott mosollyal. Nagyot nyeltem, szemébe néztem, s úgy kérdeztem rá a dologra, mely már egy ideje ki akart kívánkozni.

- És Justin? - nyeltem egy nagyot, hiszen előre féltem a válaszától. Biztató mosolyt eresztett felém, melytől egy kicsit megkönnyültnek éreztem magam.

- Titeket az égiek is egymásnak teremtettek szívem. Szeretitek egymást, és ezt te is tudod. Nektek együtt kell lennetek. Megérdemlitek - felelte anya édesded hangon, aztán arcára komolyság ült ki. - Vége, az életmentésnek.. Most közlik a hírt a többiekkel - mondta édesanyám, szemei bekönnyeztek.
- Meghaltam? - kérdeztem csalódottan, de Ő nem felelt.

*Claire Szemszöge*

- Maguk Mrs. Evans hozzátartozói? - kérdezte kedvesen egy negyven év körüli, szőke, vállig érő hajú doktornő, kinek névtábláján Mrs. Maddox név volt feltüntetve. Odajött hozzánk, arca gondterhelt volt, mely kicsit sem volt megnyugtató kisebb társaságunk számára.
- Hogy van? - sietett a középkorú nő felé Bieber, akinek iszonyatos lelkifurdalása van. Eléggé nagy részben hibás a történtekért, tehát meg is értem, hogy hibáztatja magát. Nem hiszem el, hogy lehetett ekkora hülye. Szereti Blake-t, de nem bírja megállni, hogy ne döngölje földbe. Nem értem, miért csinálja ezt.. Tönkreteszi, de nem csak szegény barátnőmet, hanem magát is. Bele fog őrülni ebbe a dologba.
- A kisasszony állapotát stabilizáltuk. Túl van az életveszélyen, bár rengeteg vért vesztett, melyet azonnal pótolni kellett, még szerencse, hogy volt raktáron. A kislány nagyon össze lehet törve, még a depresszió is szóba jöhet - felelte a doktornő, mi pedig azonnal fellélegeztünk. Lola sikítva ugrott Serena nyakába, hiszen Őt is rettenetesen megviselte a dolog, be is kellett nyugtatózniuk a dokiknak.
- Be lehet menni hozzá? - kérdezte Justin, arcáról sugárzott a megbánás. Elia azonnal odakapta tekintetét, hiszen szerintem egy nap alatt beleszeretett Justinba, nem örül, hogy Blake a képben van.
- Egyszerre csak egy - közölte a doki, aztán eltűnt a hosszú, üres folyosón.
- Én megyek be - felelte Olivia, s már el is viharzott mellettünk, mielőtt bármit is reagálhattunk volna.

*Blake Szemszöge*

Már egy ideje felébredtem. Csak csöndben feküdtem, és gondolkoztam, miközben szememet végig kezemen tartottam. Bekötötték. Szörnyű volt látni, hogy ilyen helyzetbe kerültem. Hogy süllyedhettem olyan mélyre, hogy felvágom az ereimet? Undorodtam magamtól, és totálisan jogosnak éreztem volna, ha mindenki megutál. Az anyával való találkozásom elgondolkodtatott. Nem tehetem ezt meg sem magammal, sem a barátaimmal.

A kórtermem ajtaja nyílt, s Olivia robogott be rajta. Azonnal odajött, szorosan megölelt. Arca meggyötört volt, szemei vörösre duzzadtak a sírástól.

- Oliv! Én úgy sajnálom. Én nem akartam. Nem csináltam ilyet, még sosem, és nem is fogok. Elrontottam a karácsonyt. Annyira, őszintén sajnálom! Nem akartam, csak ez lett. Ígérem, nem teszem ezt többet - mondtam, miközben sós könnyek marták a szememet, s az ég felé néztem, pislogva, nehogy elsírjam magam. Oliv mély levegőt vett, aztán bólintott.

- Szerintem sem fog megtörténni, ugyanis.....

Mikor meghallottam a dolgot, rájöttem, az életemnek végleg vége.