Köszönet

Csibék!

Ez a blog legutolsó bejegyzése, a búcsúbeszéd. Az ilyen bejegyzések általában arról szólnak, hogy az adott történet írója ódákat zeng arról: mennyire szereti az olvasóit, s mindent köszön nekik.

Az én köszönetnyilvánításom nem ilyen lesz.

Nos.

Először is köszönöm a legjobb barátnőmnek, Ujvári Viviennek (bloggervilág: Vivianne), hogy bátorított, és mindig kiállt mellettem. Azt, hogy elsőként olvasta a fejezeteket, és minden egyes résznél elmondta az őszinte véleményét. Ha baj volt, mindig segített, és rengeteg tanácsot adott.

Köszönöm mindenkinek aki legalább egy kommentárt hagyott a bejegyzések alján, ezzel megkönnyítve munkámat.

Köszönöm Heaven Coyer-nek, és Briana T.-nek a blog két csodálatos designját, Ashley Bornnak pedig a fantasztikus könyvborítót.

Mindenkinek, aki feliratkozott a blogra, s legalább egy esélyt adott neki.

Köszönöm!

THE END…

Epilogue ~ Together Forever

Back To December

Két évvel később - Az esküvőn

- Megcsókolhatja a menyasszonyt - mondta ki a pap, mi pedig Juss-szal szenvedélyes csókba forrtunk össze. Két csodálatos éve vagyunk együtt, s most már biztosra mondhatom: vele minden perc ajándék. Életem szerelme Ő, s én is neki. Boldogok vagyunk együtt, még ha be is csúszik néha egy-egy veszekedés. De kiknél nem? Ez a normális.. Az élet rendje. Így, huszonegy éves fejjel belátom, hiba volt, mikor elhagytam Őt, a párizsi egyetem miatt, ahová már nem járok. Egy éve kicsaptak, mert nem volt elég jó a tanulmányi átlagom, pedig én minden tőlem telhetőt megtettem. Azóta visszaköltöztünk Houstonba, hiszen itt minden sokkal ismerősebb, s szeretettebb, mint ott. Harryvel még mostanában is szoktam beszélgetni, ahogyan a két lánnyal is, kiket ott ismertem meg. Sőt, most Ők is itt vannak az esküvőn, ahogyan Olivia, Josh, és Amelia is. Igen. Elia. Azóta neki is benőtt a feje lágya, és van egy csodálatos, igazán jólelkű barátja, akivel szeretik egymást. Justinnal összeköltöztünk, s egy csodálatos, "ételbe rejtett gyűrű" taktikával kérte meg a kezem, egy közös vacsora során. A lányokkal, és a gimis barátokkal már nem vagyunk annyira jóban, mint régen, de azért még tartjuk a kapcsolatot. Justin részt vett egy képzésen, s jelenleg légiutas-kísérőként dolgozik, így nem sokat lehetünk együtt, de mi így is megoldjuk. Telefon, internet, webkamera. S hogy velem mi lett? Mikor kicsaptak a gimiből, elkezdtem írni egy történetet. Az én történetemet, csupán a szereplők nevei lettek mások. Azóta kész könyv lett belőle, melyet nemrégiben adott ki a cég, akikkel szerződést kötöttem. A kötet címe nem más lett, mint: Soha ne mond, hogy soha! - mert igen, én így gondolom. Az életem végre egyenesbe jött, s ez csakis neki köszönhető. Neki, aki jóban, rosszban mellettem állt, s aki mindig megvédett, ha baj volt. Ő volt az, aki a rossz napokon is támaszt nyújtott nekem, s ha baj volt, mindig segített. Bármilyen körülmények között felvidított, és mindig mosolyt csalt az arcomra. Büszkén mondhatom, hogy Ő az én szerelmem. Justin.

Sziasztok Csibéim!

Ez lenne tehát az epilógus. Ugye milyen furcsa kimondani? Vége.. Szomorú, de ez az élet rendje. Egyszer minden véget ér. Csodálatos -körülbelül- öt hónap volt, amit veletek tölthettem, s nagyon büszke vagyok arra, amit én itt, eme "kis" bloggervilágban elértem. Ez nélkületek nem sikerült volna, ezért nagyon hálás vagyok. Nem is húzom most sokáig az időt, úgyis érkezek majd egy búcsúbeszéddel. Remélem tetszett az epilógus, és mindenki hagyna maga után nyomot, az csodálatos ajándék lenne számomra. Csók: Blake

Chapter Thirty ~ All's Well That Ends Well

Hit The Lights

A reptérre érve idegesen pásztáztam szemeimmel az embereket, hátha valahol megpillantom Őt.. Mikor a százezredik embernél sem jártam sikerrel, úgy döntöttem, bevetem francia tudásomat, és megkérdezem egy biztonsági őrtől.

- Jó estét. Meg tudná mondani nekem, hogy mikor indul a Houstonba tartó járat? - kérdeztem franciául, egy elég béna amerikai akcentussal. Az őr rám mosolygott, miközben azt gondolhatta: ez megőrült. Na ja. Mikor rájöttem, hogy nem fog válaszolni, a mellette álló, kicsit fiatalabb férfira néztem. Szemeimből aggódás, és könyörgés sugározódott, talán ezzel hatottam meg Őt, ugyanis egy apró fintor után szólásra bírtam.

- Negyed óra múlva - hadart, én pedig bólintottam, aztán rohanni kezdtem. Kétségbeesetten, könnyeimmel küszködve kerestem Justint a tömegben, de legnagyobb elkeseredettségemre sehol sem leltem. Dühös voltam. De nem rá, hanem magamra. Sírhatnékom volt, de éreztem, erősnek kell maradjak, hogy megtaláljam. Mikor megláttam a járatot, mely Houstonba viszi az embereket, gőzerővel rohanni kezdtem felé, ám a biztonsági vizsgálaton nem jutottam át, a jegyem hiányába.
- Kérem, a fiú, akit szeretek, elmegy azzal a repülővel - engedtem utat a könnyeimnek, de az izomagyú, harmincas éveiben járó férfit nem hatottam meg. S abban a pillanatban, megláttam Őt. Bőröndjét húzta maga után, jellegzetes Suprája lábán virított, farmer, fehér trikó, bőrdzseki. Tökéletesen nézett ki, még így is. Már felfelé szállt, mikor elkurjantottam magam.
- Justin! Állj meg! - eresztettem ki hangomat, amennyire csak tudtam. Észrevett. Megfordult, s rám pillantott. A biztonsági őr fél másodpercre nem figyelt oda, én pedig azonnal utat törtem magamnak, rohanni kezdtem. Justin eldobta a bőröndjeit, karjait kitárta, s várt. Rám.
- Hé, gyere vissza - üvöltött utánam a biztonsági, de nem foglalkoztam vele. Rohantam, mintha az életem múlna rajta.

Mikor odaértem, azonnal Justin karjaiba vetettem magam. Úgy csimpaszkodtam rá, mint egy kis majom a mamájára. Nem akartam, hogy elengedjen, s hogy elmenjen. Soha. Ajkaink összeforrtak, a levegő perzselt köztünk. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a körülöttünk lévők, egy emberként kezdenek fütyülni, és tapsolni. Ekkor a biztonsági őr -akit simán lefutottam- lépett oda mellénk, tekintete szikrázott a dühtől, de jelen esetben cseppet sem érdekelt, hogy mi baja van.
- Kisasszony! Kérem jöjjön vissza az átjáró mögé - szólt gépies, monoton hangon, de én nem szóltam semmit, csupán a velem szemben álló fiúra mosolyogtam. Ő csak nevetve megrázta a fejét, majd így szólt.
- Nagyon rossz lány vagy - kacsintott, megfogta a kezem, s a kijárat felé kezdett húzni. Utoljára visszanéztem a biztonságira.
- Köszönöm - tátogtam neki artikulálva, Ő pedig megeresztett felém egy enyhe mosolyt, s úgy bólintott. - Mi lesz most? - kérdeztem értetlenül Justint. Hiszen neki jegye volt Houstonba. Amolyan "ez hülye" fejet vágott, grimaszolt egyet, végül vett egy mély levegőt, s megszólalt.
- Itt maradok. Te tanulsz a Sorbonnen, én pedig elmegyek valahova dolgozni. Összeköltözünk. Aztán szép lassan összeházasodunk, lesznek gyerekeink, egy nagy, gyönyörű házunk, és boldogan élünk, míg meg nem halunk - vázolta fel a helyzetet, melynek hallatán elpirultam, aztán nyomtam egy puszit az arcára.

Biztosra vehetem, hogy Justin mellett megtaláltam a boldogságot, s remélem, ez sokáig így is marad. Ennyi vívódás, és szenvedés után végre boldogok lehetünk együtt, ketten. Tudom, hogy szeret engem, efelől nincs kétség, s én is így érzek iránta. Az én tündérmesém nagy nehezen, de összejött, hiszen tudjuk, hogy van a mondás: minden jó, ha vége jó.

Hát, sziasztok!

Ez lenne az utolsó rész. Még egy epilógussal szolgálok nektek a hétvégén, aztán vége.. Nagyon köszönöm az előző részhez érkezett komikat, nagyon jól estek. Most nem is papolok sokat, hiszen majd érkezem egy búcsúbeszéddel, tehát, remélem tetszett a rész. Ölel titeket: Blake

Chapter Twenty-Nine ~ Farewell Letter

A Year Without Rain

Azután pedig elrohantam. Könnyeim végigcsorogtak arcomon, de nem érdekelt. Futottam, amennyire lábam bírta. Nem tudtam, miért teszem ezt, de úgy éreztem, nem maradhatok ott. El kellett jönnöm onnan, nem láthattam Őt, hiszen nem bírtam volna megállni, hogy meg ne csókoljam. Mikor hazaértem, felrohantam a szobámba, melynek ajtaját magamra zártam. Rokonaim sokáig kopogtak, annak reményében, hogy beengedem Őket, de mikor rájöttek: esélytelen a dolog, békén hagytak. Kisírtam magam, s elég időm volt gondolkozni is. Én pedig sikeresen jutottam arra a döntésre, hogy adok egy új esélyt a Justinnal való kapcsolatomnak. Hiszen, nem csalt meg, s nem is egy vita, vagy nézeteltérés miatt szakítottunk, hanem az én "jövőbeli terveimnek" hála, szóval ha úgy vesszük, nem is nekem kéne megsértődve lennem. Rájöttem, hogy Justin rettenetesen sokat tett azért, hogy együtt lehessünk. Ideköltözött Párizsba, egy kontinensnyire a barátaitól, és a családjától, csakhogy velem lehessen, én meg nem vagyok hajlandó párkapcsolatban állni vele, a tanulás miatt? Tényleg hatalmas idióta vagyok. Ilyen fiút nem mindenhol találni, ezért is kéne megbecsülnöm. Reménykedtem benne, hogy még nincs minden veszve, s még lehetünk boldogok, együtt. Megmostam az arcomat, leszedtem az elkenődött szempillaspirálomat, a hajamat átfésültem, aztán melegebb öltözékre váltottam. Fekete cicanadrág, szürke, kötött pulóver, és egy fekete bokacsizma. Kezembe vettem mobilkészülékemet, s a konyha felé vettem az irányt. A lefelé vezető, körülbelül két perces úton azon gondolkoztam, mit mondok majd Justinnak, s hogyan közlöm vele: újra akarom kezdeni. Kivettem a gyümölcsöskosárból egy zöld almát, megmostam, aztán nagyot haraptam. Mikor elfogyasztottam az egészséges táplálékot, indulni készültem Jusshoz, de Josh elém állt.
- Justin itt járt - mondta egyszerűen, szemeim felcsillantak, ám "mostohaapám" folytatta. - Elküldtem, és megmondtam neki, hogy soha többé ne jöjjön ide. Csak a rosszat teszi veled - mondta, én pedig majdnem elsírtam magam. Tudtam, most erősnek kell maradnom. Vettem egy mély levegőt, mielőtt olyat mondok, amit megbánok. Kikerültem Josht, s a bejárati ajtóig igyekeztem. Mielőtt kiléptem volna a lakásból, még utoljára visszafordultam.
- Tudod, nem kértem, hogy helyettem dönts - ezzel kiléptem az ajtón. Rohanni akartam Justinhoz, hogy hozzábújhassak, megcsókolhassam, és elmondhassam neki: mennyire szeretem. Ám nem tettem, ugyanis egy levelet véltem felfedezni a talajon. Felvettem. A borítékra hatalmas betűkkel az alábbi volt írva: Szerelmemnek, Blake-nek. - J
Idegesen bontottam fel, aztán olvasni kezdtem a kézzel írott sorokat.

Drága Blake!

Tudod, hogy nagyon szeretlek. S ez sosem lesz másképp, hiszen minket egymásnak teremtettek. De úgy érzem, innen már nincs visszaút. Voltam ma nálatok, de Josh elküldött a fenébe. És teljes mértékben úgy gondolom: igaza van. Mellettem nem lehetsz boldog, és ezt te is tudod. Ezért döntöttem úgy, ahogyan. Visszamegyek Houstonba, a többiekhez, a régi, szokványos életembe. Nem akarom tönkretenni az életedet, viszont azt nem bírom elviselni, hogy nem lehetsz az enyém. A késő esti géppel repülök vissza, s mire ezt a levelet olvasod, már lehet, hogy otthon leszek. Tudd, hogy örökké szeretni foglak, ezen senki, és semmi nem változtathat. Mi együtt, egy tökéletes páros vagyunk, s én mindig is reménykedni fogok abban, hogy valaha még együtt lehetünk. Hiszen úgy tartja a mondás: soha ne mond, hogy soha! Hiszem, hogyha két embernek együtt kell lenniük, akkor megtalálják rá a módot. Szeretlek ma, holnap, örökké, s még annál is tovább. - Justin 

Az utolsó sorokat már nem láttam tisztán, szemeimet könnyfátyol fedte. A levelet a földre dobtam, aztán villámsebességgel kezdtem el rohanni a reptér felé, abban reménykedve, hogy Justint még ott találom.

folytatás tíz komi után.. :)

Chapter Twenty-Eight ~ I Don't Know What I Want

Salute

Leültem egy padra, és vártam. Azon gondolkoztam, hogy talán az üzenet írója már haza ment, hiszen közel negyed órát késtem. Úgy döntöttem, lelépek, mikor észrevettem egy alakot felém közeledni. Annyira ismerős volt, annyira rejtélyes, belém pedig villámcsapásként hasított a felismerés. Fehér Supra cipő, fekete latex nadrág, mely szinte a térdénél lóg. Felsőtestén fehér trikó, rajta egy fekete bőrdzseki -én pedig majd megfagyok-, haja tökéletesen belőve mered az ég felé, s ahogyan egyre közelebb ér, gyönyörű szemeit is megpillantom. Két napja váltunk el, már kezdtem elfelejteni, s erre itt van. Kérdések milliói kezdtek cikázni fejemben, de a legfontosabb az volt, hogy: hogyan is kerülhet ide? - miért jött ide? Mikor már csak pár méter választott el minket, felálltam a padról, így csak fél fejjel volt magasabb nálam. Szemeimbe nézett, és mindenféle előzmény nélkül ajkaimnak esett. Váratlanul ért. Kezeimet mellkasára helyeztem, és eltoltam magamtól. Nem is értettem, hogy mit gondolhat magáról pontosan.

- Mit keresel itt? - förmedtem rá dühösen, mert igen. Bármennyire is örültem, hogy látom, haragudtam rá. Nem akartam, hogy felforgassa az életemet. Ismét..

- Hozzád jöttem, Blake - felelte, mintha ez egyértelmű lenne. Na jó, talán az is volt, hiszen nem gondolom, hogy bármi más miatt Párizsba jött volna, de akkor is furcsa volt. - Ide költözök, hogy együtt lehessünk - mondta, én pedig elképedve bámultam rá.

- Hogy mi? Dehát, akkor miért ismeretlenről küldtél üzenetet? Úristen, Justin! - idegesedtem fel egyre jobban, mert nem akartam, hogy ide költözzön. Szerettem, de nem akartam ezt az egészet. A saját életét teszi tönkre azzal, ha ide költözik, távol a barátaitól, és a családjától. Ezt nem teheti meg.

- Mert nem jöttél volna el, ha tudod, hogy én vagyok az. A döntésem megmásíthatatlan. Itt maradok, ha tetszik, ha nem - jelentette ki, szemeim pedig izzottak a dühtől, de nem volt más választásom, mint elfogadni, és beletörődni.

*Öt hónap múlva*

Öt hónap telt azon este óta, hogy Justin bejelentette, Párizsba költözik. Mint mindenki tudja, Justin igencsak makacs fiú, s természetesen valóra is váltotta tervét, azóta is itt él, azzal a különbséggel, hogy még mindig csak barátok vagyunk. Tisztáztuk, miszerint tanulni költöztem ide, nem pedig pasizni, s nincs időm a fiúzásra, bármennyire is szeretem. Harryvel azóta is legjobb barátok vagyunk, s a két lánnyal is igen jó a kapcsolatom. A csajokkal heti egyszer szoktam beszélni telefonon, és az öt hónap alatt egyszer haza is látogattam, aminek rettenetesen örültek. Fáradtan értem haza, aztán mosolyogva öleltem magamhoz nagynénémet, majd puszit nyomtam arcára. Oliv felkuncogott, aztán kezembe nyomott egy csekket.
- Elmennél a postára befizetni? - kérdezte bájosan, majd ártatlanul megrebegtette pilláit. Bólintottam, aztán tárcsáztam Justint. Megbeszéltük, hogy értem jön, s együtt megyünk csekket befizetni. Hát nem romantikus? Míg Jussra vártam, felmentem a szobámba, ledobtam a táskámat, aztán gyorsan összepakoltam, egy táskába. S átöltöztem. Fekete farmer, fehér, 'impossible' - feliratú póló, fekete tornacipő. Hajamat átfésültem, és mikor a szempillaspirállal végeztem, csengettek. Rohantam az ajtóhoz, aztán egy gyors 'sziasztok' - üvöltés után végleg bezártam magam mögött az ajtót.
- Helló - mosolygott Justin, aztán megölelt. Visszaöleltem, aztán szorosan egymás mellett indultunk el a postára. Az út viszonylag csendben telt, húsz perc alatt ott voltunk, és kétszer annyi ideig  vártuk, hogy az előttünk álló idős emberek befizessék a csekkjeiket. Mikor végeztünk, kimentünk a helyiségből, aztán megálltunk a posta előtt. Indultam volna, mikor Justin magához húzott, és megcsókolt. Váratlanul érintett, azonnal elhúzódtam Tőle. Csalódottan nézett rám, aztán szomorú mosollyal szólt hozzám.
- Nem akarod? - tette fel a kérdést, melyen hezitálni kezdtem.
- Nem tudom, mit akarok - mondtam ki végül nehezen, azután pedig...

(nem jött össze a hat komi, de mindegy :) )

következő három komi után ..:)

Chapter Twenty-Seven ~ The Message

Dare 

A kijelzőn pedig Harry neve villogott. Mosolyogva vettem fel, s szóltam bele.

- Igen? - kérdeztem, a vonal másik végéről pedig egy sóhaj hallatszott.

- Szia, Blake. Ráérsz most? Be szeretnék neked mutatni két személyt - nem láttam, de hangján tisztán hallottam, hogy mosolyog. Nem akartam, és nem is tudtam neki nemet mondani, így azonnal beleegyeztem. Mivel semmit nem ismerek itt, Párizsban, ezért lediktáltam neki a címet, Ő pedig azt mondta: hamarosan ott vagyok. Ezzel letette a telefont. Mielőtt összekészülődtem volna, megnéztem az időt. 15.13 volt. Ezek után magamra kaptam egy virágmintás, combközépig érő, spagettipántos ruhát, és egy fekete topánkát, hajamat átfésültem, aztán vártam, hogy Harry megérkezzen. 15.35-kor kopogást hallottam, én pedig boldogan rohantam, hogy ajtót nyissak. Mikor nagyra tártam, egy hatalmas mosollyal, göndör fürtökkel, és két smaragdzöld szempárral találtam szembe magam. Arcomra mosoly kúszott, és megöleltem Harryt, aztán mielőtt távoztunk volna, hagytam egy rövid üzenetet Oliviának.

Mikor megérkeztünk a találkozóra, két lány várt ránk. Egy vörös hajú, alacsony, gyönyörű lány, aki fekete rövidnadrágot, és fehér, flitteres, pánt nélküli toppot viselt, bokacsizmával, és egy másik, szőke hajú lány, aki akár modell is lehetett volna. Tudtam, hogy a vörös lány lesz Sophie, de a másik szépségről fogalmam sem volt.

Megálltunk előttük, Harry megölelte mindkét lányt, aztán a szőke felém fordult.

- Salut, ravi de vous rencontrer - mondta, én pedig kétségbeesetten pillantottam Harryre. Persze értettem, amit mond, de ki nem állhattam, ha franciául kellett társalogjak.

- Ők csak franciául beszélnek? - kérdeztem zavartan, mire mindhárman felkacagtak, aztán a szőke lány megszólalt, de most az én nyelvemen.

- Csak szórakozok. Egyébként Aubrey vagyok - mosolygott, aztán a vörösre mutatott. - Ő pedig Sophie. Harry barátnője, és az én unokatestvérem - bólintottam, és próbáltam elraktározni az információkat.

- Hová megyünk? - szólalt meg végre Sho is, Harry pedig rám pillantott. Pont rám, aki még sosem járt Párizsban. Vállat rántottam, Aubrey szemei pedig felcsillantak.

- Mutassuk meg neki az Eiffel-tornyot - adta ki az utasítást, én pedig elmosolyodtam magam. Mindig is kíváncsi voltam arra a gyönyörű helyre, amit eddig csak képeken láthattam, most meg itt az alkalom, s testközelből csodálhatom meg. Már éppen indulni készültünk, mikor telefonom pittyegni kezdett. Sms-t kaptam. Meglepődve olvastam a rövid üzenetet, fogalmam sem volt róla, hogy ki lehet az, s hogy mit akarhat. Ez pedig egy módon derülhet ki, mégpedig ha odamegyek.

- Srácok, nekem most haza kell mennem. Nagyon sajnálom, tényleg. Valamikor máskor ígérem bepótoljuk - mentegetőztem, Ők pedig bólintottak. Elbúcsúztunk, aztán az errefelé tartó útvonalon hazasiettem. Mikor megérkeztem, a többiek -kivéve Amelia- már ott voltak.
- Sziasztok! - mondtam kedvesen, hiszen bármennyire is zaklatott voltam, nem akartam velük undok lenni. Kedvesen mosolyogtak rám, aztán Oliv azonnal beszélni kezdett. Tekintettel arra, hogy össze kellett készülődnöm, és el kellett találnom a Louvrehoz, leállítottam nagynénémet, aki furcsa pillantásokat lövellt felém. - Készülődnöm kell, Oliv néni! Megbeszéltem este hétkor egy találkozót, egy ismerősömmel - hazudtam neki szemrebbenés nélkül, bár eléggé nehezemre esett. Nem szerettem hazugságokkal teletömni a fejét, de tudom, hogyha az igazat mondom el neki, akkor nem enged el.
- Ó, semmi baj - mosolygott, én pedig hálás pillantásokat vetettem rá, aztán felrohantam az emeletre. Lezuhanyoztam, és a bőröndömből -még nem pakoltam ki- elővettem pár ruhadarabot. Magamra öltöttem egy világoskék forrónacit, és egy fekete trikót, amire fehérrel az alábbi volt írva: Runaway. Mikor kész lettem, már hat óra múlt. Sebembe dugtam mobilom, és sietve rohantam el otthonról, egy gyors búcsúzás után.
Mikor már jóval elhagytam a házat, jöttem rá, hogy fogalmam sincs, merre is kell mennem. Gondoltam megkérdezek valakit, így bevetettem magam, és kerestem egy szimpatikusnak tűnő hölgyet, akitől aztán megkérdeztem, hogy hol találom a múzeumot.
- Excusez-moi, pourriez-vous me dire où trouver le musée du Louvre? - mosolyogtam rá kedvesen, mire Ő gyorsan eligazított. Meglepett, hiszen úgy tudom, a franciák bunkók, de ezek szerint vannak kivételek. Hát, kellemeset csalódtam. Az út viszonylag nyugodtan telt, mikor félúton járhattam, már sötétedett, de az mindenképpen megnyugtatott, hogy az utca nyüzsög a turistáktól. A Louvre előtt voltam, 19.12-kor. Az épület még nyitva volt, de be már nem lehetett menni, én pedig kezdtem úgy érezni, hogy hiba volt egyedül odamennem...

folytatás hat komi után..:)

Chapter Twenty-Six ~ I'm Leaving

Problem

- Sorbonne? Az Párizsban van - idegeskedett Justin, én pedig aprót bólintottam. Ez volt Olivia ajándéka. Elküldte a jelentkezésem a párizsi egyetemre, ahová már kiskorom óta menni akarok. Igen ám, de nem így akartam menni. Nem akkor, amikor végre rám talált a szerelem. Mégis muszáj elmennem. Ez az álmom. - Nem mehetsz - jelentette ki Justin, nekem pedig felszaladt a szemöldököm.

- Mi az, hogy nem? Ez az én életem, és nem hozhatsz döntést helyettem - förmedtem rá, mire Ő idegesen kapta rám tekintetét.

- Szóval elmész? - kérdezte dühösen, de hangjában egy apró félelmet is képes voltam felfedezni. - Miért nem jó neked a jelenlegi életünk? Miért akarsz elmenni? - kérdezte zavartan, én pedig cinikusan felnevettem. Juss értetlen fejet vágott, én pedig úgy gondoltam, innen már nincs visszaút, ebből hatalmas balhé lesz. Ajkaimat szólásra nyitottam, ám meggondoltam magam. Megfontoltam, hogy mit is mondjak. Némi töprengés után így szóltam:

- Elmegyek - szünetet tartottam, majd folytattam. - Elmegyek, mert én kezdeni akarok valamit az életemmel. Tanulni akarok, hogy legyen munkám, és pénzem - mondtam, mire Ő felnevetett, aztán lenézően pillantott rám.

- Tanulni, mi? - kérdezte gonoszan, én pedig dühösen néztem rá.

- Igen, képzeld el, hogy vannak céljaim! Nem abból áll az élet, hogy egész nap csak bulizunk, és dugunk! Bár neked igen - üvöltöttem vele dühösen, aztán az ajtóhoz sétáltam. Kezemet a kilincsre helyeztem, s lenyomtam azt, majd utoljára visszanéztem.

- Ez az utolsó szavad? - kérdezte csalódottan, szemei könnyekkel teltek meg. Pont úgy, ahogyan nekem is. Bólintottam egyet, aztán mielőtt elmentem volna, még utoljára megszólaltam.

- Viszlát, Justin - aztán haza mentem.

***

- Istenem, Blake! Rettentően fogsz hiányozni! - sírt Lola. A reptéren voltunk, s a gépemre vártunk. Húsz percünk volt még, a búcsúzkodásra. Bella, Lola, Serena, és Claire voltak ott. Senki más. No meg Olivia és Josh. Náluk fogok lakni. Mind az öten sírtunk, még Claire is, pedig Ő nem az a 'meghatódós' típusú lány. Átöleltem Őket.

- Ígérd meg, hogy keresel minket - mondta Serena.

- És néha hazajössz, ugye? - kérdezte C, két szipogás között. Én csak bólintottam, aztán egy kósza mosolyt eresztettem feléjük.

- Sziasztok, lányok - köszöntem el tőlük, aztán a repülő felé vettük az irányt. Mikor a gép felszállt, kinéztem az ablakon, s arcomról patakokban kezdtek folyni a könnyek. Az összes gyönyörű emlék rám tört, és hirtelen minden megváltozott. Nem akartam már semmit, csak visszamenni, s Justin védelmező karjaiba vetni magam. De tudtam, hogy ez már nem fog megtörténni. Soha.

Olivia és Josh másik üléseken voltak, mellettem egy jóképű, göndör hajú fiú ült. Mikor meglátta, hogy sírok, aggodalmas tekintettel nézett rám.

- Minden rendben? - tette fel a leghülyébb kérdést, amit ember ilyen helyzetbe feltehet. Nem akartam bunkó lenni, tehát lazán biccentettem. Aztán úgy döntöttem, itt az ideje elfeledni a múlt sérelmeit, s a szép emlékeket. Megtöröltem könnyáztatta arcomat, aztán megeresztettem felé egy apró mosolyt.

- Blake vagyok - mondtam, a lehető legaranyosabb hangomon.

- Harry - vigyorgott rám, a smaragdzöld szemű, igazán helyes fiú. Tényleg helyes volt. Nagyon helyes, de Justint akkor sem pótolta.

- Miért mész Párizsba? - kérdezte, s arcáról nem lehetett letörölni azt a hatalmas vigyort, mely egy ideje ott virított. Elgondolkoztam, hogy megbízhatok e benne, végül úgy döntöttem, semmi bajom nem lesz, ha elmondom neki. Hiszen nem lehet több húsznál. És olyan édes.. Csak nem rabolna el, vagy hasonló. Nem? - gondoltam magamba, aztán rákaptam tekintetem, s megszólaltam.

- Felvettek a Pantheon Sorbonne Egyetemre - mosolyogtam rá, Ő pedig halkan felkuncogott. - Mi van? - kérdeztem értetlenül, mert tényleg fogalmam sem volt róla, hogy mi lehet olyan humoros.
- Én is ugyanoda megyek - mondta, én pedig boldogan felkacagtam. Legalább már most ismerek valakit, akivel ráadásul közös a nyelvünk. Persze, beszélek franciául, de sokkal könnyebb a saját nyelvem használata, mintsem egy más nemzeté.

@officalharry with @blakeevans

Harryvel telefonszámot cseréltünk, s még egy ideig beszélgettünk. Kiderült róla, hogy Londonban született, és egy ideig ott is lakott, de Párizsba költöztek, így mindent ismer ott, s anyanyelvi szinten beszéli. Azért volt Texasban, mert egy régi barátját látogatta meg, és van egy francia barátnője, Sophie, aki állításai szerint nagyon jól kijönne velem, úgyhogy majd bemutat neki. A beszélgetés végére annyira feloldódtam, hogy már nem is gondoltam a többiekre, sőt, vidáman, és őszintén nevettem Harryvel azon, hogy kiskorában nekirepült a fejének egy galamb. Nem tudom, hogy ezt miért osztotta meg velem, de sikerült felvidítania, s egy közös kép is készült, melyet újdonsült barátom fel is töltött a Twitter profiljára. Mindezek után sikeresen merültem álomba, s legközelebb egy ágyban ébredtem. Furcsa volt a helyzet, hiszen nem emlékeztem arra, hogy hazajöttem volna. Körülnéztem a szobában, s megállapítottam, hogy eme csoda az enyém. A falak barackszínben pompáztak, a szobában nem volt más, mint egy tölgyfaíróasztal, egy ugyanolyan szekrény, ágy, egy kis éjjeliszekrény, s egy tükör. Lebattyogtam az emeletről, és felderítettem az egész lakást. A földszinten négy szoba volt. Az egyik egy tágas, otthonos nappali, mindenféle modern számítástechnikai eszközzel, és fekete bőrkanapéval. A másik a konyha, mely úgy szint teli s tele volt bonyolult konyhaeszközökkel. Volt még egy szoba, melyről állíthatom, hogy Oliviáéké, és egy fürdő. Az emeleten ott volt az én szobám, azzal szemben pedig egy rózsaszín, szőrös ajtó -undorító volt-, rajta egy tábla, hatalmas betűkkel: Amelia szobája, belépni tilos! - elnevettem magam, aztán visszamentem a nappaliba, ahol egy levelet találtam.

Blake!

Mikor leszállt a gép, te még mindig aludtál. Nem volt szívünk felébreszteni, ezért Josh kézben hozott haza. Ha ezt olvasod, felébredtél. Üdv, Párizsban! Mivel európai idő szerint éjszaka aludtál, ezért az időeltolódással nem lesz gondod. Elmentünk vásárolni, Amelia pedig egy barátnőjénél alszik. Nyugodtan elmehetsz itthonról, de kérlek jelezd. Hamarosan otthon vagyunk.

Puszi, Olivia nénikéd, és Josh bácsikád

Nem volt semmi tervem, így leültem a nappaliban található fotelba, s éppen kapcsoltam volna be a tévét -utálom a franciákat hallgatni, de itt csak franciául beszélnek, esetleg pár másik nyelven, amit nem értek, ezért maradtak a francia adók-, mikor megszólalt a telefonom, a kijelzőn pedig...

folytatás öt hozzászólás után! :)

Chapter Twenty-Five ~ Sorbonne?

Csibék! :3

Mint látjátok, meghoztam az új -huszonötödik- részt. Nem lenne sok hozzáfűznivalóm, csak annyi, hogy most már csupán öt rész, és egy epilógus választ el minket a zárástól. Az előző résznél volt egy kikötésem, miszerint tizenöt hozzászólás után érkezik új. Ez nem jött össze, de attól függetlenül én meghoztam a részt. Remélem, megháláljátok néhány komival, s köszönöm az előző részhez érkezetteket. Szeretlek titeket: Blake

Hello Kitty

Kimentem a bejárati ajtóhoz, s elképedve néztem szembe nagynénémmel, Oliviával. Egyszerre voltam rémült, boldog, és dühös. Féltem, hogy mit akarhat, közben mégis örültem, hiszen újra láthattam Őt, de haragudtam, amiért olyan csúnyán váltunk el, s amiért úgy beszélt velem akkor, ahogyan.. Nem tudtam megszólalni, s erre az is közre játszott, hogy nem ketten voltunk. Minden barátom ott gyülekezett mellettünk, így azért elég kellemetlen volt a helyzet. Kiléptem a kisebb tömegből, kimentem az ajtón, becsuktam azt magam mögött, s ott álltam, nagynénimmel szemben. Csak ketten voltunk, de feltételeztem, hogy a többiek a kukucskálón keresztül az egészet végig fogják nézni. Kínos csend honolt kettőnk között, Ő nem tudta mit mondhatna, én pedig nem akartam semmit sem mondani. Úgy éreztem, hogy Ő volt a hibás, neki kellett volna bocsánatot kérnie, s nem nekem. De Ő nem kért. Csak állt ott, aztán arcára apró mosoly kúszott, háta mögül előhúzott egy apró kis zacskót, felém fordult, és odanyújtotta nekem, miközben így szólt:

- Boldog Szülinapot, Drágám! - nem tudtam, hogyan reagálhatnék, így hát elvettem tőle a csomagot, kinyögtem egy apró 'köszönöm'-öt, aztán félénken megöleltem. Ő azonnal visszaölelt, s talán eme tettemnek következtében, de valami miatt felbátorodott. - Sajnálom a múltkorit. Tényleg, tiszta szívemből sajnálom. Meg tudsz nekem bocsájtani? - kérdezte izgulva, én pedig aprót bólintottam, aztán eszembe jutott valami.

- Hogy-hogy itt vagy? - tettem fel a kérdést, melyre nem találtam a logikus magyarázatot. Persze, szülinapom van, de csak azért nem repülne át egy egész kontinenst. Oliv elmosolyodott, megdörzsölte homlokát, azután megszólalt.

- Josh üzleti útra érkezett Texasba, én pedig vele jöttem. Összekötöttem a hasznost a jóval - kacagott, bár nem értettem, hogy itt mi a hasznos, s mi a jó. Zavarodottan bólintottam, aztán az ajtóra néztem. Olivia nagyot sóhajtott, én pedig visszakaptam rá a tekintetemet.

- Menj csak! A barátaid várnak már. Még találkozunk - mosolygott, aztán újra közrefogott. Biccentett, majd elment. Vettem egy mély levegőt, s visszamentem a lakásba.

Mindezek után kezdetét vette a vad, és kemény buli, melyben mindenki benne volt.

***

Reggel szörnyen éreztem magam. Szédültem, és a fejem is sajgott. Semmire nem emlékeztem a tegnap estéből, de úgy gondoltam, hogy jobb is így. Egyedül feküdtem az ágyban, így nehezen kimásztam belőle, magamra kaptam Justin kék köntösét, belebújtam egy papucsba, és lecsoszogtam az emeletről. Csak Justin volt lent, ebből arra következtettem, hogy a többiek már elmentek.
- Jó reggelt - morogtam, miközben számba vettem egy fájdalomcsillapítót. Justin aprót biccentett, s úgy láttam, Ő is legalább olyan rosszul van, mint én. Miután bevettem a gyógyszert, a fürdő felé vettem az irányt, ahol aztán összekészülődtem. Még szerencse, hogy sokat alszok Jussnál, így rengeteg cuccom van nála. Magamra öltöttem egy fekete cicanadrágot, és egy neon zöld, 'Paris' feliratú pólót. Hajamat kifésültem, aztán fejem tetején kötöttem kontyba, végül fogat mostam. Mire visszaértem, már Justin is teljesen kész volt. Haja tökéletesen be volt lőve, mint általában. Szettjét leginkább a bolondos szóval tudnám jellemezni, de ha neki ez tetszik, hát legyen. Leültem a kanapéra, s a tegnap kapott, még bontatlan ajándékok között kezdtem el turkálni, egészen addig, míg meg nem találtam az Oliviától kapott rózsaszín, Malackás zacskót. Egy tábla csoki, és egy levél volt benne. Justin lehuppant mellém, s kíváncsian bontottuk fel a hivatalosnak tűnő levelet. Mikor a sorok végére értem, megállt bennem az ütő. Egyszerre voltam boldog, és szomorú. Mi lesz most?

TÁJÉKOZTATÓ

Tisztelt Blake Evans!

Eme kézzel írott levelünkben tájékoztatjuk arról, hogy iskolánk, a Pantheon Sorbonne University következő szemeszterére felvételt nyert! Amennyiben nem kíván élni a lehetőséggel, kérjük, hogy iskolánk titkárságának jelezze.

Angelique Naceri

Az iskola igazgatója

- 2014. március 13. -

Chapter Twenty-Four ~ Together

Csibék!

Újra itt vagyok, és folytatom a blogot *hurrá*! Jól vagyok, élek, és újult erővel hozom nektek a maradék hat részt. Igen, már csak hat rész van a blogból. Nem furcsa? De. Oké. A lényeg, hogy sietek a következő résszel, remélhetőleg jövő szombaton -lehet már előbb is- itt van. Nem is húznám tovább a szót, megérkezett az új, huszonnegyedik rész, jó olvasást, és további szép napot kívánok minden kedves olvasónak, következő rész *merész leszek, nem hiszem, hogy összejön, de egy próbát megér* tizenöt hozzászólás után érkezik! Bízom bennetek, remélem feldobtok vele, és összehozzátok!:)

Ölel titeket: Blake

Sirens

Miután elváltunk egymástól, mélyen Justin szemébe néztem. Arcán apró mosoly bujkált, én pedig hihetetlenül elkuncogtam magamat. Olyan furcsa volt ez az egész helyzet, hogy ez a nevetés kikívánkozott belőlem. Justin értetlenül nézett rám, aztán pár perc hezitálás után gondterhelten nézett rám. Szemei csillogtak a félelemtől, száját szólásra nyitotta.

- Akkor mi most...? - kezdte, de direkt nem fejezte be, hiszen arra várt, hogy én folytassam helyette. Elgondolkoztam a dolgon, és rádöbbentem, hogy mióta is várok erre az egészre. Nem utasíthattam el, főleg akkor, mikor éppen szerelmet vallott nekem. Amúgy is, én csókoltam meg, tehát ettől a dologtól már nem futamodhattam volna meg, még ha akartam volna sem. Egy aprót bólintottam, homlokomat övének támasztottam, s úgy suttogtam ajkaiba azt az egyetlen egy szót, amelyre már egy jó ideje várok, s amely Justin számára a legkielégítőbb válaszul szolgált abban az esetben.

- Együtt - súgtam, majd újra megcsókoltam, melybe mindketten belemosolyodtunk.

Másfél héttel később (március 13.)

- Blake Evans! Gyere már! Komolyan le akarod késni a saját szülinapodat? - üvöltött a nappaliból Serena, miközben én a fürdőszobai egész alakos tükör előtt végeztem el az utolsó simításokat külsőmön. Lábbeli gyanánt lapos talpú, sötétbarna sarut választottam, amit világoskék csőfarmerrel, és virágmintás, ujjatlan toppal dobtam fel. Hajamat kivasaltam, és jobb vállam fölött dobtam át, egy kupacba. Sminket nem használtam, csakis egy kevés szempillaspirált, ami szinte nem is látszik, de nagyon sokat dob a megjelenésemen.
- Jövök már! - futottam ki, vállamra kaptam, szintén virágmintás kis táskámat, és indulhattunk is. A buli Justinéknál lesz. Zártkörű parti, csak a legközelebbi emberekkel. Apropó Justin. Azóta is együtt vagyunk, hivatalosan is, és igen, rettentően szeretjük egymást. Örülök, hogy végre összejöttünk, mert már egy ideje szenvedtünk, mindketten.

***

Csengettünk, aztán vártuk, hogy ajtót nyissanak. Három perc múlva megjelent Austin, arcán hatalmas mosollyal. Nyomott egy puszit homlokomra, s a 'boldog szülinapot' - kijelentés sem maradhatott el. Megcsókolta Serenát, aztán beinvitált minket a lakásba, ahol már javában tartott a buli. Mikor a többiek megláttak, egyesével köszöntöttek fel, s még az ajándékaimat is megkaptam.
- Boldogságos szülinapot - súgta a fülembe Bell, ölelésünk alatt. Ő az, akivel azóta rettentő jóba lettem sőt, még a többiek is megkedvelték, tehát Bella mostanában velünk lóg, mintsem Shayjel, és Ellával. Justin maradt utoljára, aki vadul esett ajkaimnak, miközben a többiek már elvonultak a nappaliba, s folytatták a partit ott, ahol abbahagyták. Csókcsatánknak én vetettem véget. Kedvesen barátomra mosolyogtam, kinek tekintete csalódott volt. Kacagva megráztam fejem, Ő pedig egy újabb csókot lopott tőlem.
- Tudod.. Nem voltam benne biztos, hogy mi lenne a legjobb ajándék számodra - motyogta ajkaimba. -, de végül sikerült választanom - fejezte be a mondatot, én pedig kíváncsian néztem rá.
Elővett egy dobozt, s letérdelt elém. Megállt bennem az ütő, lélegzetem elakadt. Nem akartam házasságot, ilyen fiatalon. Kinyitotta a dobozt, melyben egy gyönyörű, ezüst gyűrű ékeskedett.
- Blake Evans, megtisztelsz azzal, hogy hordod ezt a gyűrűt, kapcsolatunk jeléül? - kacagta el a végét, én pedig megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt. Justin felállt, én pedig kitartottam kezemet, ezzel jelezve, hogy felhúzhatja ujjamra a gyönyörű ékszert. De mielőtt ezt megtette volna, megmutatta közelebbről is a csodálatos darabot. A belsejébe gyönyörű betűkkel az alábbi volt gravírozva gyöngy betűkkel gravíroztak bele egy apró szócskát.

Together

- Köszönöm. Ez.. ez tényleg, gyönyörű - makogtam össze-vissza, hiszen sosem kaptam még ennél csodálatosabb ajándékot. - Szeretlek - mondtam, miközben apró csókot nyomtam Justin arcára.

- Látnod kellett volna az arckifejezésedet, mikor letérdeltem - kacagott huncutul, én pedig aprót bokszoltam vállába, aztán vele nevettem. Idilli pillanatunkat Bella zavarta meg. Berohant a helyiségbe, s mikor meglátott minket, felém fordult.

- Blake, téged keresnek - vágott értetlen fejet, aztán fejével a kifelé vezető irányba biccentett. Vele mentem, hiszen fogalmam sem volt, ki lehet az, aki keres engem...

Szünet!

Bébik!

Nagyon sajnálom, hogy ezt kell mondjam nektek, de a blog pár hétig szünetelni fog. Rengeteg a tanulnivalóm, ráadásul itt az év vége, amit meg kéne húzni, év végi hajrá, dolgozatok, felelések, javítások. Gondolom mindenki tudja milyen, és hát most rengeteget kéne tanuljak, ami azt jelenti, hogy nem tudnék foglalkozni a bloggal, és a részekkel. Nem szeretném elhanyagolni a történetet, és csapongani sem szeretnék, hogy egyszer három hetet kell várnotok a részre, máskor meg kétnaponta hozom, ezért úgy döntöttem, hogy nyár elejéig nem fogok új részt publikálni nektek.

Nagyon sajnálom, senkinek sem szeretnék csalódást okozni, de így mindenkinek jobb lesz, hiszen ha én most összevissza írnám a részeket, ráadásul tanulással egybekötve, akkor nem tudnék odafigyelni rendesen, és rövid, hanyag részek lennének, ezt pedig nem akarom.

Remélem nem haragudtok rám nagyon, és a szünet után is olvasni fogjátok a blogot. Kárpótlásul, írok nektek egy kicsit a folytatásról, azaz.

Összesen negyven részesre terveztem a blogot, emellett lesz még egy epilógus, ami öt évvel később fog játszódni. A szünet után, három naponta érkeznek majd a részek, hétfőn, csütörtök, vasárnap. A maradék néhány rész, már csak Blake szemszögéből fog íródni, az epilógus viszont Justinéból. Miután a blog befejeződik, nem tűnök el nyomtalanul, az : I Promise... I Will Never Forget You - blogon megtalálhattok majd, ami csakugyan egy JB ff lesz.

Ennyi lenne röviden, szeretlek titeket, és kérlek ne haragudjatok rám nagyon, júniusban találkozunk. További szép napot mindenkinek!

Ölel Titeket: Blake

Chapter Twenty-Three ~ Hero

BÉBIK!

Először is.. Gondolom észrevettétek, hogy új a design a blogon. Ezt nagyon szépen köszönöm, Briana T.-nek, a Dare to dream csodálatos szerkesztőjének:) A 'Karakterek' menüpontban megtekinthetitek Ameliat, és Oliviát, plusz újak a rendezett képek, melyeket én magam készítettem. Van Chat, amibe nyugodtan írhattok nekem, azokat is örömmel olvasom. Röviden ennyi lett volna, a következő részt 10 komi után hozom! Jó olvasást!

Csók, Blake

Summer

Austin egy lánnyal csókolózott. Nem tudtam ki az a csaj, de abban biztos voltam, hogy nem Serena az. Dühös lettem, hiszen az egyik legjobb barátnőmet, nagy valószínűséggel éppen ott, és akkor csalta meg a barátja. Zaklatottan indultam meg feléjük. Az odáig vezető utat nagyon nehéz volt megtennem, ugyanis több száz táncoló, hullarészeg emberen kellett átverekednem magam. Többen ugrottak nekem, miközben a parketten vonaglottak. Volt olyan is, aki elkapta a karom, és táncolni akart velem, de én persze azonnal félrelöktem az illetőt, s a kitűzött cél felé siettem. Mikor végre odaértem, kifújtam az eddig benntartott levegőt, aztán megkocogtattam Austin vállát, aki érdeklődően kapta felém fejét. Arca eltorzult, s talán a félelem apró jeleit véltem felfedezni tekintetében. Gúnyosan elmosolyodtam magam, aztán tiszta erőmből vágtam pofán a rohadékot. Lesokkolódott tettemen, s idegesen kapta el kezemet, majd félrerángatott.
- Mi a faszt képzelsz magadról? Ha egy szót is mersz szólni Serenanak, én esküszöm, nem állok jót magamért. Hülye ribanc! - üvöltött, teljesen kikelve magából, miközben lüktető kezemet rángatta, mely már eléggé fájt. Nem értettem Austint. Teljesen kifordult önmagából. Még sosem láttam ilyennek, de nem is szerettem volna.
- Austin! - förmedtem rá dühösen. - Engedj el! Ez szörnyen fáj - mondtam, a végét már elsuttogtam, mert még jobban megszorította a kezemet.
- Fáj? Pont ez a célom - kacsintott, aztán egyre jobban szorította karomat, melynek hatására egy könnycsepp szökött ki szememből. Lépteket hallottam a hátunk mögül, aztán éreztem, hogy valaki elrántja tőlem a részeg fiút. A szorítása enyhült, kezem már most lila volt. Remek - gondoltam magamban.
- Mi a francot művelsz? Húzzál haza, sokat ittál! - üvöltött önkívületi állapotban Justin, én pedig csak megszeppenve álltam ott egy helyben, mint egy félénk nyuszi. Igen, most talán olyan voltam, akár egy nyúl, de nem érdekelt, hiszen jelenleg Justin kiborulására, és lüktető kezemre összpontosítottam. Miután sikeresen elérte, hogy Austin hazahúzzon, odajött hozzám, tekintetét levezette karomra, majd gyengéden hozzáért. Ujját végigsimította a fájó, lila részen, majd lágy csókot nyomott rá. Nem értettem gyengédségét, azt hittem, részeg, vagy be van szívva, de rájöttem, nincs így, csupáncsak kedvességből teszi. Különös volt, de tetszett ez az arca, amelyet eddig még nem mutatott meg nekem. Miután kezemet leengedte, szemeit enyéimbe fúrta. Teljesen zavarba hozott viselkedésével, pedig ez nem szokásom, nem szokták könnyen elérni nálam, hogy arcom felvegye azt a bizonyos vöröses pírt, de Juss mindig előhozza belőlem.
- Köszönöm, hogy segítettél - dadogtam halkan, Ő pedig édesdeden elmosolyodott, majd szemei ajkaimra tévedt, aztán vissza szemeimre, majd ismételten a számra. Valamin erősen gondolkodott, de nem tudta, mit tegyen. Döntésképtelenné vált valamivel kapcsolatban.
- A hősöd vagyok - suttogta, aztán ajkai féloldalas mosolyra húzódtak. A megnevezés hallatán én is elmosolyodtam magam, aztán csak csendben állunk ott. Justin teste enyémnek feszül, egy papírlap sem fért volna el kettőnk között. Justin arcával közelíteni kezd felém. Szívverésem felgyorsít, pulzusom az egekben szárnyalt. Ajkai súrolják enyéimet, s abban a pillanatban, mikor meg akar csókolni, fejemet elfordítom, így csak egy arcra puszi jön össze neki.
Miért tettem? Mert rájöttem, hogy pár hónapja még Ameliaval volt, utána pedig összejött valami szőke szajhával. Csak kihasznál engem, és akármennyire is fájdalmas, ez tény. Egy olyan tény, mellyel mindenki tisztában van. Szörnyen szarul esik, de el kell fogadjam, hogy én csak egy kellék vagyok, a mocskos kis játékában.
- Most meg mi a baj? - kérdezte, hangja dühösen csengett fülemben. Nem bírja az elutasítást, de ilyen az élet. Nekem is sok mindennel problémám van, legfőbbként az Ő viselkedésével. Bosszús tekintetét próbáltam elkerülni, de nem sikerült. Szemeiből sütött a megvetés, és a harag. Nem számított rá, hogy nem fogom hagyni magam. Azt hitte, hogy Ő lesz a hős megmentő, és a karjaiba ugrok. Az sem lepett volna meg, ha ezt az egész Austin dolgot csak kitervelte volna, hogy utána eljátssza a jófiú szerepét, aki segít a védtelen, bajba szorult lányon.
- Mennem kell - feleltem, majd elléptem tőle, sietve rohantam ki az utcára, ám nem volt szerencsém, ugyanis Justin utánam eredt. Elkapta karomat, majd magával fordított szembe.
- Mi bajod, Blake? Mennyit kell még szenvedjek? Meddig kell még bizonygassam, hogy szeretlek? Miért nem fogod már fel? Miért nem veszed észre, hogy teljesen beléd bolondultam? Már egy jó ideje szerelmes vagyok beléd, de jobbnak láttam, ha a nemtörődöm viselkedésemmel távol tartalak magamtól, de én ezt már nem bírom. Nem bírom nélküled. Szükségem van Rád. A hangodra, a mosolyodra, a szemeidre, a csókodra, a testedre, a szerelmedre. Soha, senkit nem szerettem még annyira, mint téged. Értsd meg, hogy nem akartam ezt. Tényleg, nem így terveztem. Nem volt szükségem a szerelemre, de így történt. Kialakultak bennem az érzések irántad, és mikor már ráébredtem, hogy mi van, akkor már késő volt. Szeretlek. A csodálatos arcodat, az igéző szemeidet, telt ajkaidat, törékeny lelkedet. Teljesen elvetted az eszemet, Blake - monológja meglepett, sosem hallottam még ennyire kétségbeesettnek, ennyire őszintének. Furcsa volt, hiszen Juss sosem beszél az érzéseiről, s talán ez volt az, amivel teljesen meggyőzött. Közelebb léptem hozzá, egyik kezemet tarkójára, másikat mellkasára fektettem, ajkaimat pedig szájára nyomtam..

Chapter Twenty-Two ~ Sratement

Beating Heart

- Te mit keresel itt? - kérdeztem meglepődötten, az ajtóban álló szőkeségtől. Bella arcára erőltetett egy mosolyt, aztán szó nélkül szökkent be a lakásba. Bement a nappaliba, s kényelembe helyezte magát. Elgondolkodó fejet vágott, aztán rám kapta tekintetét. Furcsán néztem rá, nem értettem mit keres itt. Beállt kettőnk közé a kínos csend, én meg csak.. amolyan 'ezt nem hiszem el, ez hogyan lehetséges' fejet vágtam. Valamivel meg akartam törni a csendet, mert rendkívül zavaró volt, hogy a nappalimban ül az a lány, akit általában a pokolra kívánok, és kínos mosollyal méreget engem.
- Bella! Mondj valamit! Miért jöttél ide? - szaladt ki a számon ez a pár szó, Ő pedig gondterhelt arcot vágott, először azt gondoltam, hogy terhes, de aztán rájöttem: ennyire hülye nem lehetek. Nem hiszem, hogyha terhes lenne, először hozzám jönne, hogy megossza velem. Ez biztosan nincs így, tehát fejemben felvázoltam a második verziót is, idejövetele miatt, aztán inkább megszakítottam gondolatmenetemet, s Bellre összpontosítottam.
- Sajnálom, Blake! Én egy igazi idióta vagyok. Egy bunkó. Utálom magamat, és megértem, hogyha te is utálsz engem, de kérlek hallgass meg. Emlékszel, mikor oviba legjobb barátnők voltunk? Minden nap megosztottuk az ebédünket, egymás mellé ültünk étkezéseknél, mindig párok voltunk, mikor valahova mentünk. Téged mindenki piszkált, mert duci voltál, én pedig mindig megvédtelek. Mindenki engem szeretett a legjobban. A platinaszőke hajamat, és a kék szememet. Nem érdekelt mások véleménye, nekem te voltál a legfontosabb. Aztán az általánosban is végig együtt voltunk. Senki, és semmi nem választhatott szét minket, de nyolcadikban minden megváltozott. Akkor jött át az iskolánkba Lola, és te vele kezdtél barátkozni, engem pedig hanyagoltál. Rosszul esett, és akkor döntöttem úgy, hogy nem barátkozok többet veled, inkább megkeserítem az életed. Téged nem érdekelt, hogy már nem vagyunk jóba, mert te jól elvoltál Lolával, aztán jött Serena is, én pedig egyedül maradtam. A gimi előtti nyáron megfogadtam, hogy én leszek a suli legszebb lánya, és a "királynő". Miután Justinnal összejöttem, mindenki tisztelt engem, és részben féltek is tőlem. Folyton kigúnyoltalak, de a szívem mélyén egy igazi parasztnak gondoltam magam, csak nem vallottam be. Aztán mikor szeptemberben úgy jöttél be, hogy lefogytál, és egy csodálatos, fiatal nő lett belőled, aki nem csak karcsú, és gyönyörű, hanem a belseje is szép, engem elöntött a féltékenység. Magam mellé akartam láncolni Justint, mert úgy éreztem, hogy veszélyt jelentesz rám. Ez persze nem sikerült, és nézd meg.. Hol vagyok most? Egy senki vagyok. Egy undorító, szar alak. Mindenki utál, nincsenek barátaim. Elvesztettelek téged, aki a legjobb barátnőm volt, elvesztettem Justint, aki a szerelmem volt, Shay és Ella csak a hírnév miatt vannak velem, nincs senkim. Egyedül maradtam, mint a kisujjam. Hiányzol, Blake! Egy idióta vagyok, hogy erre csak most jöttem rá, de hiányzol. Kérlek, segíts nekem megváltozni! Nem akarok ilyen maradni, nem akarom, hogy mindenki szajhának tartson. Olyan akarok lenni, mint te! - teljesen meglepett, amit Bella mondott. Lesokkolódtam, s ajkaim enyhén elnyíltak egymástól, ezzel 'O' alakot formálva. Igaz, Bellával régen jóba voltunk, és az is igaz, hogy én hanyagoltam. Az elején még bántam, de mikor előtört belőle a szajha, teljesen leszartam, hogy mi van vele. Sosem gondoltam volna, hogy Ő így érez. Bűntudatom lett, és utáltam magamat, s erre még egy lapáttal rátett az, hogy Bells elsírta magát. Nem tudtam mit mondhatnék neki, így csak magamhoz öleltem, amit Ő azonnal viszonzott. Mikor elváltunk egymástól, hatalmas szemeit enyéimbe fúrta, s úgy néztük egymást. - Valaha megbocsájtasz nekem? - szipogott a mellettem ülő lány, aki hajdanán legjobb barátnőm volt.
- Már megbocsájtottam - suttogtam, mire Bell elmosolyodott, aztán nevetve felsírt. Megkönnyebbült. Nem bírtam megállni, hogy ne mosolyodjak el. - Figyelj, Bella! Mész ma Justin bulijára? - kérdeztem, hiszen ha már 'kibékültünk', gondoltam kedves leszek, és elhívom. Nekem muszáj mennem, akkor jöjjön Ő is.
- Nem hiszem. Senki nem lát ott szívesen - felelte csalódottan, én pedig rosszallóan csóváltam meg a fejemet. Tényleg nagyon egyedül érzi magát, és kezdem igazán megsajnálni, még ha elfelejteni nem is tudom azokat a dolgokat, melyeket velem tett, ezerrel azon leszek, hogy megbocsájtsak neki, és hogy újra barátnők lehessünk.
- Gyere velem! Nyugi, az ünnepelt engem sem lát szívesen - mosolyogtam szomorúan, amit Bell is észrevett, de nem tette szóvá, csak aprót bólintott, aztán szemei felcsillantak, s arcára hatalmas mosoly kúszott. Tudtam mi következik, hiszen elég jól ismerem Bellt. Ötlete támadt, melyet másodperceken belül meg is oszt velem. Kíváncsi pillantásokat lövelltem felé, Ő pedig végre megszólalt.
- Gyere át hozzám, készüljünk együtt - mosolygott kedvesen, de szemében remény csillogott. A visszautasítástól félt, én pedig nem akartam, még nagyobb csalódást okozni neki, így belementem a dologba. Összeszedtem a cuccomat, s egy óra múlva már Bella hálószobájában ültünk, és a sminkünket készítettük.
Bells éppen a szemeit húzta ki füstösre, míg én a visszafogott, 'csak szempillaspirál és szájfény' dolognál maradtam. Ezek után jöhetett a hajunk. A szőkeség semmit sem csinált frizurájával, hiszen természetesen szögegyenes haja pont úgy jó, ahogy van. Az én hajam már más tészta. Nem tudtam eldönteni, mit kezdjek szörnyű tincseimmel, végül , nagy nehézségek árán, de a lágy, hullámos loknik mellett döntöttem. Na és aztán következett a legnehezebb dolog. A tökéletes ruha kiválasztása. Mielőtt elindultunk, a gardróbomban található összes estélyit beledobtam egy utazótáskába, s úgy jöttem át, így több mint húsz ruha volt nálam.
- Na jó! Ez milyen? - kérdezte Bella, miközben hatalmas, hófehér gardróbjából sétált ki. A hetedik ruhát öltötte magára, mely elnyerte tetszésem. Sötét kék, pontosabban éjkék selyemruhát viselt, mely aszimmetrikusan takarta testét. Elöl combközépig, hatul bokáig ért, a mellrészénél pedig pár strasszkő ékeskedett, ezzel elérve, a tökéletes összhatást. Lábán, a ruhájával egyszínű, tizenöt centis tűsarkú ékeskedett, melyben oly kecsesen, és magabiztosan sétált, hogy az már fájt.
- Gyönyörű vagy! - mosolyogtam rá biztatóan, Ő pedig édesdeden bólintott, aztán negédes hangon így szólt:
- Biztos jó leszek? Akkor most te jössz! - lelkesedett be teljesen, s kettőt tapsolt, a hangulat fokozásának érdekében. Felpróbáltam egymásután négy ruhát, de egyiket sem találtam megfelelőnek. Mindegyikkel volt egy apró kis hiba, amivel nem voltam megelégedve, végül viszont az igazság nyert, s rátaláltam A ruhára. Narancssárga, pánt nélküli ruha, mely combközépig ér, s a derékrésztől egy selyem anyag nyúlik le, egészen a talajig. A két mellem közötti részen apró, fehér kövekkel, egy hosszú, hullám van kirakva, mely feldobja a maskara egyhangúságát. Lábamra lapos talpú, fehér sarut húztam, fülembe fehér swarovski fülbevalót tettem, és én is készen lettem. Bulira készen!

***

A parti már egy ideje tart, a Rock megtelt, számomra ismeretlen emberek tömkelegével. A buli elején én és Bella szétváltunk, Ő találkozott egy fiúval, akivel táncolni ment, én pedig szomjas lettem, így elmentem italért. Barátaimmal eddig egyáltalán nem találkoztam, Lolától a buli elején kaptam egy üzenetet, amiben azt írta, hogy 'jó a buli, talált valami srácot'.. Halálra untam magamat, s épp készültem távozni, mikor megpillantottam valamit. Valamit, ami nem hagyott nyugodni. Úgy éreztem, muszáj szóvá tennem...

Chapter Twenty-One ~ Paris? No!

Empire

-Szerintem sem fog megtörténni, ugyanis jössz velünk Párizsba - közölte kimértem, és szárazon. Hangjában semmiféle törődés, és együtt érzés nem volt. Látszott rajta, hogy Ő már eldöntötte a dolgot. De hiszen tizennyolc éves vagyok. Hamarosan tizenkilenc. Nem hozhat meg egy ilyen fontos döntést helyettem. Nem szakíthat el a barátaimtól, azoktól az emberektől, akikkel évek óta együtt vagyok. Fújtam egy hatalmasat, aztán dühös pillantásokat vetettem nagynénémre.

- Párizs? Nem! - jelentettem ki egyszerűen, és egyben határozottan, aztán szememet lehunytam, s próbáltam nem tudomást venni, a még mindig a szobában tartózkodó nagynénémről. Nehezen ment, ez a.. Nem figyelek rá dolog, hiszen elkezdett beszélni hozzám, mely annyira felkeltette érdeklődésemet, hogy égszínkék szemeimet hatalmasra nyitottam, és figyelmesen, ámde megvetően hallgattam nagynéném ultimátumát.

- Én ezt már eldöntöttem, Blake! Neked ebbe most kivételesen semmi beleszólásod sincs. Nem jó neked ez a környezet, talán bele is haltál volna a történtekbe. Justin, és a többiek rossz hatással vannak rád, én pedig nem fogom hagyni, hogy a következő esetben, mikor összetörnek,akkor ezt újra megtedd. Ez nem történhet meg. Velünk jössz, és új életet kezdesz Párizsban, egy normális család mellett - feldühített, és bár a nagynéném, egy rokonom, és szeretem, muszáj volt a fejéhez vágnom, amit érzek. Muszáj volt megsértenem Őt, hogy megértse, nem megyek vele. Nem hagyhatom itt a barátaimat. Ha még a barátaim, azok után, amit tettem.

- Takarodj - sziszegtem halkan, kimérten, dühösen, csalódottan.. Érzések millió kavarogtak bennem, mikor nagynéném dühösen rohant ki a kórtermemből. Vártam volna, hogy bárki is bejön utána, de senki nem jött. Húsz percig feküdtem, és vártam, aztán végül elaludtam.  Mikor legközelebb kinyitottam a szemem, már a nap lefelé ment. Termem ablakán beszűrődő halvány napsugarak utolsó töredéke is eltűnt, s a kórházi lámpák erős fénye nyújtott látási lehetőséget. Termembe egy fiatal, húszas éveiben járó nővérke lépett be. Répaszínű haja hullámos loknikban keretezte arcát, s egészet melle aljáig ért. Szemei nagyok voltak, kerekek, s zöld színben pompáztak. Arca tökéletességéért szeplői feleltek, melyek egész fejét beborították, mégis gyönyörű volt. Így volt gyönyörű. Sminket nem viselt. Velem egy magas lehetett, apró, törékeny termetű nő volt. Egy névtáblát viselt, melyen beceneve szerepelt: Lindsay.
- Kötést kell cserélnem, Kisasszony! - csengett monoton hangon, s rám sem hederített, miközben odanyújtottam neki kezemet. Leszedte az eddigi kötést, melyet már teljesen átáztatott a vér. Az én vérem.
Alkarom szörnyen festett. Szememet lesütöttem, s azonnal elszégyelltem magam. Aztán eszembe jutott valami. Valami, amire rá kellett kérdeznem, s valami olyan, ami nem tűr halasztást.
- Elnézést! A barátaim.. mikor mentek el? - kérdeztem vékony hangon, félve a választól. Megbántottam Oliviát, tudom, de attól még nem értem, hogy a többiek miért nem jöttek be.
- Mikor a nagynénéd idegesen kiviharzott tőled, a többiekkel együtt távozott. Azt hiszem valami olyasmit mondott, hogy senkivel sem akarsz beszélni, és senkit nem akarsz látni - csicsergett, még mindig olyan monotonon, mint ezelőtt. Szívem összeszorult, s mintha ezer tűt szúrtak volna belém, olyan érzésem támadt. Hogy mondhatta Oliv azt, hogy nem akarom Őket látni? De hiszen mindennél jobban szeretném. Nem akarok mást, csak azt, hogy láthassam Őket. Miután a nővérke elment, egy másik behozta a vacsorámat, melyhez természetesen egy ujjal sem nyúltam. Durcásan, idegesen, s utálattal tele aludtam el, este tíz körül.

*3 hónappal később*

Három hónap telt el. Március elseje van, a tavasz első napja. Semmi nem változott, azóta az ominózus pillanat óta minden ugyanúgy telik, ahogyan eddig. Olivia és családja még akkor távoztak, mikor a kórházban feküdtem. El sem búcsúztak tőlem, csak elmentek. Mondhatom, szép család. Már ezerszer megbántam azt, amit akkor tettem. Nem kellett volna, s már én is belátom. Justinnal sem változott semmi. Ő ugyanúgy csajozik, én pedig ugyanúgy szeretem. Apropó Justin. Ma van a huszadik szülinapja. Az egész város erről beszél, s ma este lesz, a neki szervezett szülinapi buli, mely egy nagyon puccos helyen lesz a belvárosban. Erre az alkalomra bérelték ki neki a Rock nevű szórakozóhelyet. Nem hiszem, hogy elmegyek. Sőt..Azt terveztem, hogy itthon maradok, magamra öltöm a Snoopy-s pizsamámat, bebújok a meleg takaró alá, egy tál pattogatott kukoricával, és egész este romantikus, megható filmeket fogok nézni. Igen, ez lenne a terv. Bár van egy erős sejtésem, hogy Lolának és Serenának köszönhetően részt fogok venni a partin, ugyanis Ők nem hagynak itthon egyedül, én viszont nem hagyom nekik, hogy ne vegyenek részt rajta, miattam.

Egyedül voltam otthon, a csajok elmentek ruhát venni az esti bulira, én viszont fáradt voltam, így hát ledöltem az ágyra, s csak feküdtem, a gondolataimba temetkezve. Egy órája fekhettem tétlenül a szobám ágyán, a lila plafont bámulva, mikor csengettek. Nem állt szándékomba ajtót nyitni, de a lent lévő személy kitartóan nyomkodta a csengőt, nekem pedig elegem lett az irritáló csengőszóból, így idegesen rohantam le a lépcsőn, s tártam ki az ajtót. Meglepődve néztem az ott álló személyre, aztán furcsállva, de megkérdeztem.

- Mit keresel itt?

Chapter Twenty ~ My Life Is Over

Bébik!

Gondoltam megleplek titeket, és már ma hozom az új részt. Nem akarom sokáig húzni az időt, csupán annyit mondok, hogy köszönöm a rengeteg kommentárt, a megtekintéseket, és a feliratkozásokat. Nagyon szeretlek titeket, örülök, hogy szeretitek a blogot! Elértünk a blognak a feléhez, azaz a huszadik részhez.. ez részben szomorú is, más részből viszont boldogsággal tölt el. Örülök, hogy már idáig eljutottam, és hogy ennyien olvassátok a blogot, viszont szomorú is, mert hamarosan vége a történetnek. Nem fogom ezt bevezetni, tehát a következő résztől már nem lesz komment határ, de most ennél a résznél még igen, tehát a következő részt, kizárólag 10 hozzászólás után hozom! Köszönöm, hogy olvassátok a blogot, szeretem az olvasóimat! ;) Jó olvasást!

Ui.: A végén lévő utolsó előtti mondat vége, a következő részben derül ki ;)

Love, Blake

The Silence

Idegesen tördeltem ujjaimat, miközben hófehér ruhámat néztem. Furcsa volt a helyzet, hiszen a valóságban tél van, de itt... Ez a rét csodálatos. Egy kicsi szellő van, azon kívül tűz a nap, minden gyönyörű, sehol sincs hó, még az olvadó sár sincs itt. Nyoma sincs annak, hogy valaha is esett volna. Anyámra emeltem a tekintetem. Kedvesen mosolygott rám, aztán megrázta a fejét. Ezzel megnyugtatva engem.

-Nem, Kicsim. Nem a mennyben vagy. A menny, és a földilét között lebegsz. Éppen az életedért küzdenek. Hogy csinálhattál ekkora hülyeséget, Kicsim? -  kérdezte idegesen, én pedig a fejemet ráztam, ezzel jelezve: nem tudom.

-Senkinek sem hiányoznék - mondtam szomorúan, fejemet pedig lehajtottam. Amit mondtam, azt komolyan is gondoltam. Tényleg nem hiányoznék senkinek. Sokkal jobb lenne nekem, ha itt maradhatnék anyával, és talán apával is találkozhatnék. Az egész világnak segítenék vele, ha elveszteném a harcot. A harcot, melyet a szervezetem vív, az életben maradásért.

- Tényleg így gondolod? - kérdezte édesanyám sejtelmesen, mire én egy aprót bólintottam. Nagyon sóhajtott, s erősen alsó ajkába harapott.

- Angyalom.. Mindenki ott van a kórházba. Lola órák óta zokog. Mikor közölték vele, hogy újra kell éleszteni, annyira kiborult, hogy be kellett nyugtatózni. Serena órák óta néma csendben ül, senkihez nem szól, és senkinek nem válaszol. Teljesen lesokkolta a dolog. A lány, akit fél nap alatt megutáltál, most ott ül a kórházba a többiekkel. Elia megbánta a dolgokat, és legszívesebben visszafordítaná az egészet. Ryan.. Ryan kiborult. Ököllel ütötte a falat, és magát átkozta, amiért nem tudott segíteni neked. Olivia és Josh összetörtek. Sírnak, és a halálhíredet várják. Nem akarnak elveszíteni téged Blake. Mindenki szeret téged - mondta édesanyám, arcán csalódott mosollyal. Nagyot nyeltem, szemébe néztem, s úgy kérdeztem rá a dologra, mely már egy ideje ki akart kívánkozni.

- És Justin? - nyeltem egy nagyot, hiszen előre féltem a válaszától. Biztató mosolyt eresztett felém, melytől egy kicsit megkönnyültnek éreztem magam.

- Titeket az égiek is egymásnak teremtettek szívem. Szeretitek egymást, és ezt te is tudod. Nektek együtt kell lennetek. Megérdemlitek - felelte anya édesded hangon, aztán arcára komolyság ült ki. - Vége, az életmentésnek.. Most közlik a hírt a többiekkel - mondta édesanyám, szemei bekönnyeztek.
- Meghaltam? - kérdeztem csalódottan, de Ő nem felelt.

*Claire Szemszöge*

- Maguk Mrs. Evans hozzátartozói? - kérdezte kedvesen egy negyven év körüli, szőke, vállig érő hajú doktornő, kinek névtábláján Mrs. Maddox név volt feltüntetve. Odajött hozzánk, arca gondterhelt volt, mely kicsit sem volt megnyugtató kisebb társaságunk számára.
- Hogy van? - sietett a középkorú nő felé Bieber, akinek iszonyatos lelkifurdalása van. Eléggé nagy részben hibás a történtekért, tehát meg is értem, hogy hibáztatja magát. Nem hiszem el, hogy lehetett ekkora hülye. Szereti Blake-t, de nem bírja megállni, hogy ne döngölje földbe. Nem értem, miért csinálja ezt.. Tönkreteszi, de nem csak szegény barátnőmet, hanem magát is. Bele fog őrülni ebbe a dologba.
- A kisasszony állapotát stabilizáltuk. Túl van az életveszélyen, bár rengeteg vért vesztett, melyet azonnal pótolni kellett, még szerencse, hogy volt raktáron. A kislány nagyon össze lehet törve, még a depresszió is szóba jöhet - felelte a doktornő, mi pedig azonnal fellélegeztünk. Lola sikítva ugrott Serena nyakába, hiszen Őt is rettenetesen megviselte a dolog, be is kellett nyugtatózniuk a dokiknak.
- Be lehet menni hozzá? - kérdezte Justin, arcáról sugárzott a megbánás. Elia azonnal odakapta tekintetét, hiszen szerintem egy nap alatt beleszeretett Justinba, nem örül, hogy Blake a képben van.
- Egyszerre csak egy - közölte a doki, aztán eltűnt a hosszú, üres folyosón.
- Én megyek be - felelte Olivia, s már el is viharzott mellettünk, mielőtt bármit is reagálhattunk volna.

*Blake Szemszöge*

Már egy ideje felébredtem. Csak csöndben feküdtem, és gondolkoztam, miközben szememet végig kezemen tartottam. Bekötötték. Szörnyű volt látni, hogy ilyen helyzetbe kerültem. Hogy süllyedhettem olyan mélyre, hogy felvágom az ereimet? Undorodtam magamtól, és totálisan jogosnak éreztem volna, ha mindenki megutál. Az anyával való találkozásom elgondolkodtatott. Nem tehetem ezt meg sem magammal, sem a barátaimmal.

A kórtermem ajtaja nyílt, s Olivia robogott be rajta. Azonnal odajött, szorosan megölelt. Arca meggyötört volt, szemei vörösre duzzadtak a sírástól.

- Oliv! Én úgy sajnálom. Én nem akartam. Nem csináltam ilyet, még sosem, és nem is fogok. Elrontottam a karácsonyt. Annyira, őszintén sajnálom! Nem akartam, csak ez lett. Ígérem, nem teszem ezt többet - mondtam, miközben sós könnyek marták a szememet, s az ég felé néztem, pislogva, nehogy elsírjam magam. Oliv mély levegőt vett, aztán bólintott.

- Szerintem sem fog megtörténni, ugyanis.....

Mikor meghallottam a dolgot, rájöttem, az életemnek végleg vége.

Chapter Nineteen ~ In Heaven?

Kedveseim!

Sosem szoktam nektek amolyan 'előszó'-t írni, de lehet, mostantól bevezetem. Az előző rész óta, ami tegnap került fel, újabb két feliratkozóra tettem szert, s ez rettentő jól esik.. Köszönöm nektek! :) Emellett, míg tegnap a +8700-zal dicsekedtem, addigra ma már a +9000-rel. Rettentően köszönöm, hálás vagyok nektek! Ezek a dolgok azok, amik miatt itt egy kis meglepetés nektek, azaz a tizenkilencedik rész, melyen egész nap dolgoztam, de megérte, ha ezzel örömet okozhatok nektek. Viszont.. csak, hogy tudjam, mennyire érdekel titeket a folytatás, most lesz egy kikötésem. A KÖVETKEZŐ RÉSZ 6 HOZZÁSZÓLÁS UTÁN ÉRKEZIK!

Nos, olvashatjátok is a részt, jó olvasást! :)

Puszi, Blake

Boyfriend

Justin.. Justin keze. Justin keze Amelia kézfején pihent. Szívem ott, és akkor tört ezer darabra. Nem érdekeltek a többiek, nem érdekelt Josh, vagy Olivia, senki sem érdekelt. Zokogva rohantam fel a szobámba, s az ajtómat kulcsra zártam. Nem elég, hogy láttam Őket smárolni, de még egymás kezét is fogják.. És ki törődik az én érzéseimmel? Aha, hát persze, hogy senki. Száz százalékosan úgy éreztem, hogy itt az ideje meghalni. Nem hiányoznék senkinek. A családom meghalt, a még élő rokonaim a világ másik felén élnek, a barátaimat nem érdeklem, a fiú pedig, akit tiszta szívemből szeretek, más lánnyal enyeleg. Kivettem az éjjeliszekrényem második fiókjából egy pengét, fogtam egy törölközőt, s úgy ahogy voltam, rohantam át a fürdőbe. A többiek mind ott voltak az ajtóm előtt, s utánam is rohantak, de én azonnal bevágtam a fürdőszoba ajtaját. Megfogtam a pengét, erőt vettem magamon, aztán bőrömbe nyomtam, s végighúztam rajta. Felszisszentem az égető érzéstől, melyet akkor éreztem, mikor a penge és a bőröm találkoztak.

- Blake! Azonnal nyisd ki! - üvöltött valaki, de nem igazán értettem. Kezemből folyt a vér, fülem zúgott, szememből potyogtak a könnyek, látásom homályosulni kezdett, aztán összeestem. Ez volt az utolsó emlékem.

*Lola Szemszöge*

Blake idegesen pillantott egyetlen egy pontra. Azonnal odakaptam tekintetem, s bennem is felment a pumpa. Nekem is feltűnt, hogy Justin és Elia összemelegedtek, de ez már túlzás.. Blake szereti Justint, és a fiú is Őt. Nekik együtt kell lenniük. Blakey zokogva rohant fel a szobába, s a csapat nyomós többsége -Serena, Claire, Ryan, Olivia, Én- utána szaladt, míg a többiek lent maradtak, mondván: túl sokan leszünk fent.

Barátnőm a szobájából a fürdőbe rohant át, kezében végig szorongatott valamit. Hatalmas erővel csapta be maga mögött a fürdőszoba ajtaját, aztán kulcsra zárta. Ryan idegesen üvöltött be neki:

- Blake! Azonnal nyisd ki! - de nem történt semmi. Pár perc elteltével hatalmas csapódást hallottunk, bennünk pedig megállt az ütő. Éreztem, hogy hatalmas baj van, így ingerülten üvöltöttem rá Ryra.

- Törd már be azt a kibaszott ajtót! - zokogtam önkívületi állapotban, Ő pedig tette, amit kértem. A bent lévő látvány vérfagyasztó volt. Az előzőnél hangosabban zokogtam, de most már Olivia, és Claire is csatlakoztak hozzám. Serena csak állt egy helyben, s hatalmas szemekkel, üveges tekintettel bámulta a földön fekvő, vérbe fagyott, hófehér lányt.

- Van pulzusa - közölte, kicsit nyugodtabban Ryan, aztán azonnal a mentőket tárcsázta. Én idegesen, könnyeimtől áztatott arccal rohantam le a többiekhez, akiknek jókedvük még mindig nem hagyott alább.

- Blake.... - suttogtam, de nem tudtam befejezni, újra rám tört a sírás. Képtelen voltam felfogni, hogy a lány, akit legjobb barátnőmnek nevezek, annyira összetört lelkileg, hogy ezt tette magával. S ami még rosszabb, hogy nem vettem észre, mennyire kivan készülve, közben legjobb barátok vagyunk. Utálom magam emiatt. Talán, ha előbb rájövök a dologra, akkor tudok neki segíteni, és nem jutunk el idáig.

- Mi történt? - kérdezte halál nyugodtan Justin, én pedig ott, és akkor megvilágosultam.

- Az egész a te hibád, te rohadt szemétláda! - estem neki, s miközben könnyeim ismét előtörtek, tenyérrel ütöttem tökéletesen kidolgozott felsőtestét. - Ha te nem vagy ekkora szemét, és nem hitegeted Őt. Ha nem vezeted meg, és vágod át, használod ki, alázod meg, döngölöd földbe... Akkor nem vágja fel az ereit, te utolsó rohadék!-üvöltöttem vele, a körülöttünk lévők pedig lefagyva bámultak minket. Hallottam a mentő szirénáját, aztán csengettek. Austin sietett az ajtóhoz, s készségesen kísérte fel a három mentőst az emeletre, kiknél egy hordágy volt. Dühösen rogytam le az ágyra, a többiek pedig idegesen mászkáltak fel alá. Három perc múlva a jöttek le az emberek a hordággyal, benne Blake-kel.
- Három ember jöhet vele - közölte kimérten az egyik mentős, aki huszonöt év körüli, jó magaviseletű nő volt, száznyolcvan centi körül, fekete, mellig érő hajú, kék szemű. Akárcsak Blake.
- Én megyek - mondta Olivia, én pedig azonnal odarohantam hozzá.
- Én is - feleltem, hiszen kötelességemnek éreztem, hogy mellette legyek. Szörnyen nézett ki. Az infúziót már bekötötték neki, s lélegeztető gépre is kapcsolták. Szívem összeszorult, gyomrom görcsbe rándult, mikor meggyötört arcára pillantottam. Már indultunk volna, csak azt vártuk, hogy ki lesz a harmadik személy, aki velünk jön.
- Én - felelte Justin, s ideges léptekkel odaért mellénk. Ezek után beszálltunk a mentőautóba, mely szirénázva indult az St. Maria kórházba.

*Blake Szemszöge*

Megrebegtettem pilláimat, aztán nagy nehezen kinyitottam szememet. Egy ágyon feküdtem, körülöttem mindenhol fehér köd volt. Semmim nem fájt, kezemen nem látszódtak a penge nyomai, melyeket magamnak okoztam. Lemásztam az ágyról, s először egyik, majd másik lábamat is letettem a földre. Mikor leléptem, végignéztem magamon. Hófehér, földet súroló, nyári ruhát viseltem, cipő nem volt rajtam. Körülöttem mindenhol köd volt, szinte semmit sem láttam. Elindultam egy irányba, mely felé kíváncsiságom vezetett. Ahogyan haladtam, a kép kezdett kitisztulni előttem.

Hirtelen egy réten voltam, körülöttem rengeteg nárcisz, és pipacs volt, s a rét közepén egy pad, a padon pedig egy nő. Lassan sétáltam oda, minden egyes alkalommal, mikor lábamat a talajhoz érintettem, egy apró szikra csattant fel, aztán eltűnt. A padhoz érve, megpillantottam a nő arcát, s szemeim elkerekedtek.

- Anya? - kérdeztem meglepődve. Mikor észrevette, hogy itt vagyok, tekintetét rám kapta. Arcára gyönyörű mosoly kúszott, miközben magához ölelt. Így suttogott fülembe.

- Szia Kincsem. Gyere, ülj ide. Beszélgessünk! - mondta, hangja olyan volt számomra, mint a kisgyerekeknek a fagylaltos autó jellegzetes dallama - vidámsággal, és izgalommal töltött el. Tettem, ahogyan mondta, s leültem mellé a padra. Pár percig csak néma csendben néztük egymást, aztán anya megszólalt.

- Tudod hol vagyunk, Kicsim? - fejemet jobbra s balra kezdtem rázni, ezzel nemet intve régen látott édesanyámnak. Aztán bevillant egy kép. Egy kép, ahogyan az éles pengével felhasítom a bőrömet. Szememet lehunytam, aztán aggódó tekintettel néztem anyámra. Nem akartam meghalni. Egy könnycsepp gördült ki szememből, aztán félve, de rákérdeztem a dologra, mely annyira szúrta szívemet.

- A mennyben?

Chapter Eighteen ~ Amelia

Kedves Olvasók!

Tudjátok, hogy nem szokásom regényt írni a részek elejére, de most azért egy kis szösszenetet ide teszek nektek. Szóval.. Először is, nagyon szépen köszönöm a pozitív hozzászólásokat, nagyon jól esnek. Másodszor, pedig rettenetesen köszönöm a +8700 megtekintést, úgy szint irtózatosan jól esik. Aztán harmadik dolog pedig a feliratkozok száma.. Nos, mikor ma feljöttem a blogra, lám-lám 21 rendszeres olvasóm lett. Mikor megláttam, szó szerint felsikítottam. Nagyon köszönöm, hogy bíztok bennem, és hogy érdekel titeket a történetem. Nem is húznám tovább az időt, jó olvasást a tizennyolcadik részhez!

Puszi, Blake

As Long As You Love Me

Az üresnek nem mondható folyosón valami miatt megtorpantam. Pontosabban valakik miatt. Justin és Amelia egy eldugott, sötét kis zugban falták egymást. Olyan szinten, hogy azt hittem, ott helyben felcsinálja Őt Justin. Szemeimet marták a könnyek, de úgy éreztem nem engedhetek utat nekik. Karácsony van, ez a szeretet ünnepe, nem szeretném elrontani. Észrevétlenül elviharoztam onnan, de a kedvem még mindig a béka segge alatt volt. Negyed óra múlva megjelent Elia, de Justin nem volt ott, Ő öt perccel később tért vissza, gondolom figyelemelterelés céljából csinálták, hogy senki ne gyanakodjon. Ha tudnák, hogy mindent láttam a két szép szememmel...

-Hol voltál szívem?-kérdezte Olivia mosolyogva fogadott lányától, akit egy angyalnak hisz. Szegény nagynéném ha tudná, hogy hol is volt pontosan a drága, akkor talán megváltozna róla a véleménye, és még az is lehet, hogy élete végéig szobafogságot kapna.

-Csak a mosdóban.-felelte kacagva Ameila, akitől a gyomrom is felfordult.

-Ajándékosztáááás!-sikított fel Lola, aki teljesen fel volt ajzva, az ünneptől. Mindig is imádta a karácsonyt, és ez most sem történt másképp.

***

Az ajándékozásnak vége, mindenki teljes mértékben meg van elégedve az ajándékkal, de egy valami rosszul esett. Még pedig az, hogy Justintól semmit sem kaptam. Persze nem várom el tőle, hogy ajándékot vegyen nekem, de őszintén megbántott azzal, hogy a csapat összes tagja kapott valami kis apróságot, rajtam kívül.

-Kimegyek levegőzni.-mondtam a többieknek, de észre sem vették, hogy otthagyom Őket. Éppen Elia beszámolóját hallgatták Párizsról, így az senkit sem érdekelt, hogy velem mi van. Nem is értem, mit esznek annyira ezen a lányon...

Belebújtam fekete Martensembe, s kiléptem a dermesztő hidegbe, mely az utcákon uralkodott. Leültem a teraszon elhelyezett széken, kezeimet mellem alatt kereszteztem, s tenyeremmel dörzsöltem karjaimat, melyeken pasztellrózsaszín kasmírpulóver volt. Miközben ültem, az apró pelyhekben szállingózó havat bámultam, melyből már bokáig érő mennyiség ért földet, s gyűlt össze. Olyan szép volt. Olyan tökéletes.

Akárcsak Ameila. Tessék.. A hóról is Elia jut eszembe. Nevetségesnek érzem magam, s mi tagadás.. az is vagyok. Itt siránkozok, és sajnáltatom magam, ahelyett, hogy elmondanám mindenkinek, mit is láttam pontosan. De az nem én lennék. Én nem vagyok bosszúálló típus. Inkább csendben meghúzódom, és végignézem, miképp vesztem el a fiút, akit szeretek.

Elég sokáig ülhettem kint, mert már kezdett sötétedni, de ami a legrosszabb volt az egészben, hogy senki nem jött utánam. Senki nem nézte meg, hogy élek-e még. A barátaimat sem érdeklem, mert jobban érzik magukat azzal a boszorkánnyal. Egy könnycsepp gördült le arcomon, mely a mai nap fáradalmainak köszönhetően jött létre. Hagytam, hogy a sós csepp végigfolyjon arcomon, aztán lecseppenjen a hideg talajra. Szememet lehunytam, s utat engedtem még egy, s még egy cseppnek.

Az ajtó nyílt, én pedig villámsebességgel kaptam kezemet arcomhoz, ezzel eltüntetve előző tettem nyomait.

Odakaptam fejemet. Az ajtóban Olivia állt, szomorú pillantásokat lövellt felém, miközben arcán halvány mosoly bujkált.

-Elég régóta kint vagy már! Nem kéne bejönni?-kérdezte, én pedig csak a fejemet ráztam, ezzel jelezve: nem megyek sehova. Tényleg, nulla kedvem volt azt nézni, hogy a többiek, hogyan istenítik Ameilat.-Mi bánt, Kicsim?-kérdezte, én pedig sóhajtottam egyet, s úgy gondoltam, most mindent elmondok neki.

-Az, hogy a barátaim jobban elvannak Eliaval, mint velem. Az, hogy Justin, aki állítólag szeret engem, az imént veszett össze velem, természetesen Amelia miatt. Az, hogy senki nem jött ki hozzám, megkérdezni, hogy jól vagyok-e.. És vajon miért nem? Mert Ameliaval voltak elfoglalva.-tört ki belőlem a zokogás, s ekkor jöttem rá igazán, mekkora egy hülye is vagyok. Olivia biztosan azt hitte, hogy féltékeny vagyok a nevelt lányára, mert egy apró mosolyt küldött felém, aztán megölelt, s bevonszolta átfagyott testemet a lakásba.

A többiek még mindig nagyon jól elvoltak, mikor megláttak, nagyon megörültek nekem, s mindenki kedvesen fogadott. Végigmértem a csapatot, ám szemem egy valakin megakadt. Pontosabban Justinon. Ugyanis...